Sziasztok! Kotsis Tamásnak hívnak és éppen a horvát Adrián vagyok, a Blue Bay búvárbázison. Terveim szerint rövidesen megkezdem búvár tanulmányaimat és egészen az oktatói szintig meg sem állok. Az ehhez vezető utamat, kétségeimet, sikereimet, azaz a tapasztalataimat szeretném megosztani időről-időre ezen a blogon, hogy mások is betekintést nyerhessenek a búvárrá válás pillanataiba, ezzel együtt saját kis víz alatti világomba.
Imádom a kalandos életet. Tulajdonképpen már a születésem is kalandosra sikerült, mert éppen a nagy budapesti taxis tüntetés idejére esett (1990-ben), de szerencsére anyukámat átengedték a blokádon a kórházig amikor megindult a szülés.
Korán, már kisgyerek koromban megtanultam úszni, versenyszerűen űztem is ezt sportot, így a víz szeretete sosem volt kérdés számomra. Az uszodában mindig próbáltam többet a víz alatt maradni és hosszabb távokat megtenni egy levegővel. A nyári úszótáborokban többször is megdorgáltak amiért a víz alatt egy levegővel úsztam át a 25 méteres medencét (nem is értettem miért...), és tudat alatt lassan elkezdett megfogalmazódni bennem mit is szeretnék, bár erre csak sokkal később ébredtem rá.
Talán a kalandvágyam miatt, később sportoktató lettem, és az elmúlt években szörf-, vitorlás-, illetve sí- és snowboard oktatóként működtem, vagyis elmondhatom hogy a víz minden halmazállapota közel áll hozzám. Szeretem ezt az életmódot, ráadásul mindig van valamilyen új élmény, sztori is. Például a nyári “harcos” szelekben történt, amikor egyszerre öt szörfössel foglalkoztam a vízen, és hiába a részletes parti gyakorlatok, a szélrózsa minden irányába szétszéledtek, én pedig hol szörffel, hol kajakkal cikáztam közöttük (mondjuk számomra jó kis edzésnek bizonyult). Egy másik alkalommal ketten mentünk be egy holland sráccal, aki nagyon szerette volna erős szélben is próbára tenni a tudását. Ugyan a kezdetekben kevesebb, de később egyre több sikerrel szált harcba az elemekkel és a méteres hullámokkal, szóval a végén már jókat szörfözhettünk oda vissza a tajtékzó balcsin.
Szörfös szelfi
De nemcsak a nyarak, a telek sem voltak soha unalmasak. Minden évben jöttek hozzánk egyetemisták buli sítáborozni, ahol a hangsúly sosem a sporton volt, viszont jókat mulattunk egy-egy hegyrefutás, matracverseny alkalmával, vagy egy buli után a homályos tekintetekkel megjelenő leendő sielők és snowboarderek között, akik a hóban háton fekve “túlélésre” játszottak. (pl. a Technoviking alias Kertitörpe, de ez egy másik blog sztorija...)
Sípályán
A téli síszezonban ismerkedtem meg egy olyan búvároktatóval, akinek búvárbázisa van az adriai tengerparton. Beszélgetésünk közben eleinte csak kérdésekkel bombáztam és próbáltam betekintést nyerni egy búvárbázis életébe, de hamar eluralkodott rajtam a gondolat, hogy ha eddig sikerrel oktattam négy sportágat, miért ne képezhetném magam tovább egy újabb, számomra nem teljesen ismeretlen, de mégis merőben más világban. Miért ne ismertethetném meg másokkal a víz alatti létezés szó szerint felemelő, súlytalan élményét, vagy akár a víz alatti karikafújás tudományát. Én kérdeztem rá először hogy alkalmazna-e, hogyan lehetnék búvároktató, és hogyan fogjak hozzá az egészhez. Tisztában voltam vele, hogy nem megy majd egyik napról a másikra, hanem egy hosszabb folyamata lesz, egyik uszonycsapásról a másikra "merülni lefelé" a búvár ranglétrán. Végül is megállapodtunk és a nyári szezont már itt kezdtem az Adrián, a Blue Bay búvárbázison. Célom, hogy búvároktató legyek, élményt, tudást szerezhessek az itt töltött idő alatt, és mindezt megoszthassam másokkal is a naplómban, vagy később akár személyesen is a leendő búvár tanítványaimmal.
Várnak tehát az első lépések a víz felé, de ez már a következő bejegyzésem témája lesz.
A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője vendégszerző.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
Selmeczi Dániel 15 éve járja a tengereket. Legnagyobb sikereit a cápák fotózásával aratta és ahol lehetősége van, filmekben, fotóival és nyilatkozataival is felszólal az ember pusztításának kitett faj védelmében. Tavaly a Magyar Természetfotósok Szövetsége az Év Természetfotósának nyilvánította, amely igazi különlegesség egy víz alatti fotós életében. Olvasóinknak, most egy nemrégen történt és szokatlan víz alatt találkozás történetét mondja el, amit különleges képeivel illusztrálunk.
Talán nem csak a fotóim mutatják, hogy valami különös módon kötődöm a tengerhez: valahogy itt érzem igazán, hogy otthon vagyok, megnyugtat a felszín és elvarázsol a mély Ezért is töltök minden évben legalább 4 hetet kedvenc térségemben a megunhatatlan Dél-szudáni vizeken, ahol alattunk igazi érintetlen vadvilág terül el, ami annak ellenére mindig új élményt tud adni, hogy a Világ számos tengerén merültem már. Nem is gondoltam volna, hogy mit tartogat nekem erre az évre: olyat, amit búvár ritkán élhet át…
Tegnap szokatlan dolog történt. Tökéletes időnk volt: a víz nem túl meleg, így nem is kell túl mélyre merülnünk, hogy cápákat, vagy egyéb más nagy halakat lássunk. A harmadik merülésnél békésen úszkáltunk a zátonyfal mellett és már a korall fal vége felé közeledtünk. A csodálatos élővilágot figyeltem, és néha kipillantottam a kékbe, hátha valamilyen érdekes, nagyobb halat vagy halrajt láthatok, amit érdemes lencsevégre kapni. Néhány óriás makrélát láttam a mélykék tengerben éppen a zátony felé tartottak. Furcsa volt, hogy egyenesen felém. Először csak pár darab, majd ahogy felemeltem a gépet, a keresőben már több tucatot láttam. A következő másodpercekben több száz óriási, közel egy méteres halakból álló raj vett minket körül. Exponáltam párat, de igazából azt sem tudtam merre nézzek, mert mindenhol láttam és éreztem őket. Tudtam, azért jöttek, hogy megnézzék a „látogatókat”.
fotó: Selmeczi Dániel
Egy percig sem tartott a szemle, és olyan gyorsan ahogy jöttek, úgy el is tűntek a mélységben. Irinával, a társammal egymásra néztünk és mindketten éreztük, ritka eseménynek voltunk szemtanúi. És még nem volt vége. Sok legendát hallottam már a barrakudákról, hogy milyen veszélyesek lehetnek az emberre. Az egyik indonéz utamon találkoztam egy búvárvezetővel, akinek a vádliját szó szerint leharapta egy barrakuda. Ahogy elmondta, a felszínen lebegett, várta a zodiacot (kisérőcsónak) és feltehetően valami megcsillant a felszerelésén amire egy méretes barrakuda végzetes támadásba lendült. Egyiptomban meséltek egy olyan esetet, mikor egy szerencsétlen búvárnak az arcába harapott a ragadozó. Szegény egy életen át viseli ennek a szörnyű találkozásnak a nyomait…
A legendák jártak a fejemben, amikor pár nap múlva Szudán legdélebbi zátonyánál jártunk. Kora délután volt, ketten merültünk Irinával, hogy pár képet készítsünk egy különlegesen nagy, édesszájú halról, ami a világon csak ebben a régióban él. A mélységmérőm 19 métert mutatott, és a szembejövő áramlás egyre erősödött. A kékben egy barrakuda raj cikázott, miközben az egész zátonyt beborította az élőlények végtelenül színes sokasága. A lágy és a kemény korallok minden négyzetcentimétert elleptek, burjánzott a víz alatti élet. Hihetetlenül gyönyörű és sokszínű látvány volt. Egy pillanatra megálltam éppen azon gondolkodva, melyik témát fotózzam, amikor egy óriási magányos barrakuda úszott be a látómezőmbe. Kezdtem felemelni a kamerámat, hogy gyorsan csináljak pár képet, hiszen tudom ezek az egyedülálló példányok nem szeretik a búvárok társaságát, és gyorsan eltűnnek. Azonban most, valahogy minden máshogy történt.
fotó: Selmeczi Dániel
A kb. 1,5 méteres viharvert példány egyenesen a szemembe nézett, majd körözve egyre közelebb és közelebb úszott hozzám. Nem ijedek meg sok mindentől a víz alatt, sőt keresem a vállalható veszélyt, de most ijesztő volt ahogy rám nézett, és éreztem, hogy nem nagyon szereti hogy itt vagyok. A másodpercek kezdtek lassulni, ahogy egyenesen a szemébe néztem és követtem minden mozdulatát, és amikor egy kicsit eltávolodott, jeleztem Irinának, hogy jöjjön közelebb. Most már kettőnk körül úszott, és - újabb szokatlan dolog - a két búvár jelenléte sem térítette el igazán. Hát a hátnak, miközben próbáltam a gépemmel odébb tessékelni - erre még a tigris cápa is óvatosabb lesz -, de vadul rávágott a fejével a vakukarra. Mint egy dühös kutya úgy kezdte el csattogtatni az állkapcsát, mutogatva riasztóan méretes fogait. Tudtam, hogy ha menekülőre fogjuk, nem sok esélyünk marad a túlélésre, hiszen a tenger egyik leggyorsabb vadászával álltam szemben. Megpróbáltuk magunkat egy fél üregben meghúzni, azonban a barrakuda még mindig felettünk körözött. Látszott, hogy nem tágít. Az volt az érzésem, hogy a lábamat figyeli. Fehér sortban voltam, búvárruha nélkül. Mintha az az indonéz búvár, is így járt volna, akinek a vádliját harapta meg, nagyon csúnya sérülést okozva. Szép lassan elkezdtünk hátrálni, hogy fedezéket találjunk, arra gondolva, hogy valamilyen terület védő magatartás váltotta ki a halból ezt a váratlan reakciót. A barrakuda azonban nem hátrált. Látszott a viselkedésén, meg akarja mutatni, hogy senki más, csak Ő az úr ezen a zátonyon.
Tenger alatti fotózásaim során, már találkoztam a tengerek szinte összes nagy és veszélyes ragadozójával, a nagyfehér- és tigris cápákkal, ámbrás cetekkel és még sorolhatnám, de most éreztem először, hogy egy a ragadozó a prédájának tekint engem, és most éppen azt mérlegeli, hogy támadjon-e vagy ne. Talán most fordult elő velem először, hogy nem akartam „kihúzni a gyufát” és nem exponáltam egyet sem, mert éreztem, nem biztos, hogy jó ötlet a vakuval pár centiméterről belevillantani egy ilyen ragadozó szemébe. A testemet elöntötte az adrenalin, a lábamon állt a szőr, a pulzusom az egekbe szökött. Hátborzongatóan furcsa érzés volt, hogy egy hal kihozza az emberből a préda szerepét, és egy pillanatra elvakított a félelem. Majd hirtelen az egyik pillanatban, szinte fénysebességre kapcsolva kilőtt vagy 10 méterre, majd megállt, visszafordult, és megmutatta még egyszer a fogait. Ezzel azt hittem véget is ért a „terror” akció, már fordultam volna megnyugtatón Irina felé, de de nem, mert megint újra felénk közelített. Fenyegetően ismét tett néhány kört körülöttünk, majd szép lassan, mondhatni elegánsan távozott.
Megkönnyebbültünk ugyan, de bevallom nem igazán tudtam feldolgozni az eseményeket, annyira a történtek hatása alatt voltam. Több mint 2500 merülés alatt, eddig semmilyen hasonló szituációval nem találkoztam. Ahogy elértük a tartalék gázkészletünket a biztonsági megálló szintjére emelkedtünk, felnéztem és a zodiac is megérkezett és hogy tudjuk, hogy nem volt véletlen egyszer csak újra feltűnt a régi ismerős! Ugyanaz a barrakuda közeledett felénk kb. 5 méteres mélységben, aki az előbb ránk ijesztett - nem hittem a szememnek, hogy most ugye ez vicc. Szerencsére nem történt baj, csak vetett ránk egy pillantást, és mintha mi sem történt volna, hanyagul tovább úszott. Mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy biztosan elhagyjuk-e a felségterületét.
A további napokban a nagy barrakudákat fokozott figyelemmel kísértük a merüléseink során. Éppen egy ismeretlen zátonyon merültünk ahol az erős áramlás miatt elsodródtunk a platótól, így a nyílt vízben kellett a felszínre emelkednünk. A felszíni jelzőbóját felengedtem, ezzel jelezve a helyzetünket a csónakoknak, hogy hamarosan a felszínre érünk. Ahogy a bója himbálózott a felszínen felkeltette egy magányos barrakuda egyed kíváncsiságát, és már ott is termett, hogy ellenőrizze mi is történik. Az előző incidens még pár nap elteltével is élénken élt bennünk, azonban miután kiderült, hogy ez a barrakuda nem veszélyes, és a bójánk sem ehető, ráadásul mi sem voltunk a számára annyira érdekesek, már tovább is állt.
Elsőként szálltam be a csónakba. Irina még lenézett mielőtt felhúzta volna magát a vízből, majd hirtelen Barrakudák kiáltással, gyors mozdulatokkal követte szemével a ragadozókat. Felvettem a maszkomat és a csónakból benéztem a víz alá. Szokatlan formákra lettem figyelmes, ugyanis a nagy barrakudák nem járnak csapatban. Ők mindig magányosak. Ahogy közelebb kerültek hozzánk felismertem, sailfish-ek (vitorláskardoshal) voltak. Szóltam német merülő társunknak, felvettem az uszonyomat, elkaptam a gépemet és már újra a vízben voltam. Három sailfish úszott körbe-körbe, látszott érdeklődnek irántunk, hogy milyen élőlények lehetünk. Néha megmutatták nagy, vitorlaszerű hátúszójukat, együtt, formációban mozogtak, és úgy 5 csodálatos percet töltöttek velünk ezek a nyílt vízi igen ritka ragadozok, majd eltűntek a nagy kékségben. Fantasztikus látvány volt.
Néhány nap múlva egy másik zátonyon ismét merülni indultunk- szokás szerint kettesben. Mostanában nem igazán szeretem a nagycsoportos merüléseket, mert ez olyan mintha az erdőben egy nagy csoporttal csörtetve próbálnánk közel kerülni a vadállatokhoz, mindenki elképzelheti mennyire lehet sikeres egy ilyen túra. Ezért, ha tehetem mindig megpróbálok egyedül, vagy másodmagammal, és a zátony valamelyik “háborítatlan” részén merülni.
fotó: Selmeczi Dániel
Nagyon aktív életet találtunk aznap a felszín alatt. Tonhalak, jackek és egyéb nyílt vízi fajok vadásztak egy óriási kishalak alkotta „felhőben”. Az egyik kiszögelésnél megálltunk úgy kb. 30 méteres mélységben, és várakozva figyeltük a történéseket. Pár perc elteltével Irina elkezdte aktívan ütögetni a palackját, ezzel a hanggal jelezve, hogy valami szokatlant lát. Odanéztem, és alig hittem a szememnek. Egy óriási barrakudát láttam, alig pár centiméterre tőle. Azonban ez a példány sokkal nagyobb volt, mint a pár nappal ezelőtt látott „félelmetes” egyed. A szívverésem azonnal felgyorsult és Irina rémült szemei sem segítettek, hogy a helyzetet könnyedén kezeljem. Irka közben a hátam mögé helyezkedett. Láttam, hogy a GoPro-ja (akciókamera) be van kapcsolva, és folyamatosan rögzít. Ismét a hal szemébe néztem, és most elhatároztam, nem mutatok félelmet. Szép lassan elkezdtem közelíteni a „szörny” felé.
Az elmúlt 10 év technikáját követtem, és elhatároztam most fotózni fogok! Már az előző szituációban is megbántam, hogy nem exponáltam egyet sem, ami kiváló lehetőség lett volna készíteni pár igen különleges képet erről a ragadozóról, de akkor más volt a helyzet. Pár másodperc múlva már farkasszemet néztük a barrakudával, alig pár centiméteres távolságról, de most már a keresőn keresztül. Az idős példány csak állt, mint egy szobor, hiszen pontosan tudta Ő a „zátonyok királya”, neki itt semmilyen bántódása nem eshet. Lőttem párat, de nem tudtam azt a képet elkészíteni amit elképzeltem, ugyanis közben több búvár is érkezett, így az intim pillanat lehetősége szertefoszlott. A barrakuda közben észrevette a többi buborékoló betolakodót, én megpróbáltam még párszor a közelébe férkőzni, de már nem sikerült. Élményekkel, de mégis némileg csalódottan tértem vissza a felszínre.
A nap hátralévő részében csak ez a kép járt az eszembe. Tudtam nagyon jó lehetőségem lett volna egy igen jó képre, olyanra ami általában egyszer adatik meg egy víz alatti fotós életében. Elhatároztam, hogy újra megpróbálom. Másnap délután ismét vissza tértünk ehhez a víz alatti zátonyhoz. A tenger most a mérges oldalát mutatta, aznap jó kétméteres hullámok ostromolták a zátonyt, hajónk mint a dióhéj hánykolódott a vízen. Ennek ellenére a többször ellenőrzött felszerelésemmel izgatottan ugrottam a fehéren fodrozódó hullámok közé, szerencsére úgy kétméteres mélységben már minden zaj megszűnt, és teljes nyugalom volt.
fotó: Selmeczi Dániel
A tegnapihoz hasonló látvány fogadott, ami jó előjelnek tűnt. Az előző kiszögelés felé vettük az irányt abban bízva, hogy az a tegnapi találkozás megismételhető. Ahogy közeledtünk a kékben, a rengeteg hal között felismertem ugyanazt a példányt, de most nem volt barátkozós hangulatban: lassan, de határozottan úszott a nyílt víz felé. Azt már réges-rég megtanultam, hogy kergetni egy halat sok eredményre nem vezet. Azt kell megvárnunk, amíg Ő akarja a találkozást. Így a taktikát most a türelemre helyeztem át. Elfoglaltuk úgy kb. 25 méteres mélységben a pozíciónkat és vártunk. Mondhatni idegtépő volt…, hosszú-hosszú percek teltek, de nem történt semmi. Elkezdtem a környező zátony részeken is szétnézni, hátha csak máshol úszkál, felügyeli a területét. Már a merülés 46. percében jártunk, a légzőgázom nagy részét már elfogyasztottam és a dekompresszió nélküli eltölthető időm is egyre csökkent.
Az járt a fejemben, hogy milyen furcsa dolgot is művelek itt a Vörös-tenger egyik távoli részén, várok egy barrakudára ugyanazon a ponton ahol egy napja láttam. Körülettem több száz, vagy talán ezer hal úszkál, miközben - mint egy humán lényre, akinek emlékei, gondolatai vannak - vártam rá, csakis rá, egy barrakudára…, ha jól belegondolok, ez képtelenség!
Kezdtem elszomorodni, mert ki tudja mennyi időt kell majd várnom egy újabb lehetőségre. Egyszer csak megtörtént az, amire régen vártam. Balról valamit éreztem. Lassan odafordítottam a fejem, és kb. fél méterre tőlem ott állt a „torpedó”. Rögtön megismertem! Az én tegnapi barrakudám volt, akivel már barátkoztunk. Fényes testén megcsillantak a beszűrődő napsugarak, gyönyörű, izgalmas látványt nyújtott. Teljesen lenyűgözött a szituáció, olyan volt az egész, mintha egy megbeszélt találkozóra érkeztünk volna mindketten. Fehér fogai úgy világítottak a vízben, mint a hold a sötét égbolton. Nekem lebegett ott és várta, hogy mi történik. Áldottam a sorsot és hát persze magamat is az elszántságomért, mert a türelmem meghozta a régen várt eredményt. Éreztem, hogy most végre lehetőségem adódik lefotózni a zátonyok csúcs ragadozóját, ráadásul ugyanazt a hatalmas példányt, akivel egy nappal ezelőtt már találkoztam. Hirtelen a búvár komputerem éles sípolással jelezte, hogy letelt a dekompresszió nélküli időm, így már csak zsilipeléssel tudok majd a felszínre emelkedni. Ügyet sem vetettem rá, hiszen itt állok a tökéletes alkalom előtt, most fotóznom kell.
fotó:Selmeczi Dániel
A fényképezőgépet és a vakukat már réges-rég beállítottam, hiszen pontosan tudtam milyen képet szeretnék majd készíteni. Éreztem, hogy most minden adott a tökéletes képhez. Visszatartottam a lélegzetem és nagyon lassan közelítettem a barrakuda felé, szemtől - szembe akartam vele kerülni, hiszen csak így tudom majd a legjobb képet elkészíteni. Csak a témára koncentráltam, a képkivágásra és a pontos élességre. Ahogy közelítettem exponáltam párat, mert nem tudtam mennyire tudok majd közel férkőzni hozzá, hogy mennyit enged majd a „modell”. Egyszer csak a keresőben felismertem azt a képet amiről álmodoztam. EZ-AZ ujjongtam magamban ordítva és meghúztam az exponáló gombot. Nem volt szükséges megnéznem a kijelzőn az elkészült képet mert tudtam, megvan az a „barrakuda kocka” amire régóta vágytam. A gyilkos - közel 10 centiméteres - fogak sokaságától mindössze alig egy ujjnyi választott el. Ez a távolság volt szükséges ahhoz, hogy ez a különleges, és egyedi kép megszülethessen.
Ahogy leengedtem a maszkom elől a gépet, éreztem, hogy ezzel véget is ért a „nagy találkozás”. A barrakuda utoljára még megnézett, talán elköszönt, majd elfordult tőlem, és méltóságteljesen a nyílt vizek felé vette az irányt. Én pedig, megköszöntem neki, hogy valóra váltotta ezt régi álmomat…
Nem szeretném misztifikálni a történetet, de olyan dolog, dolgok sorozata történt velem, ami csak nagyon ritkán fordul elő egy víz alatti fotós életében. Csodálatos találkozás volt ez, egy igazán egyedi, különleges és mondhatjuk nagyon is személyes. Talán nem túlzok, de úgy éreztem, történt közöttünk valami. Intim volt és felejthetetlen. Valahogy így képzelem el a vad természet és az ember találkozását, békében és tisztelettel egymás iránt - túl a félelmen is...
Az írás először a Fotovideo Magazinban jelent meg, Selmeczi Dániel a UEF búvároktatója.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
