A következő címkéjű bejegyzések mutatása: búvároktató. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: búvároktató. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. január 30., szombat

Profil: Lengyel László - régészeti búvároktató

Lengyel László UEF búvároktató

A UEF Régészeti búvár specialitása apropóján beszélgettünk Lengyel László búvároktatóval, aki elkalauzol minket a régészeti búvárok világába, és röviden bemutatja a képzést is.

UEF: Mi volt a legelső búvár élményed? 

L. L.: Balatoni gyerek lévén az első élményem is oda kötődik: zöld búvármaszk, pingponglabdás légzőcső, talán 1970 nyarán… A vége az lett, hogy egy derék keletnémet turista mentett ki a vízből, csak annyit tudtam pihegni neki hogy … danke... De még ez sem vette el a kedvemet a víztől és a búvárkodástól.

UEF: Hogyan lettél búvár? 

L. L.: Viszonylag korán, 14 évesen kezdtem el barlangászni „sportszerűen”, a Meteor Vass Imre barlangkutató csoportjában. Egy idő után a barlangjárás már nem annyira kötött le, és inkább a kutatás irányába fordultam, főleg a Baradla-barlang kutatásában vettem részt a róla elnevezett barlangkutató csoport tagjaként. Ottani barlangász barátaimmal együtt kezdtünk el búvárkodni, és 1993-ban szereztem meg az első búvár minősítésemet. Utána sokat utaztunk, merültünk együtt, majd megalapítottuk a Kékség búvárklubot, ahol Vida Pista vezetésével igen szerteágazó búvár tevékenység folyt, például filmeket is készítettünk. 

UEF: Hogyan jött a búvárrégészet? 

L. L.: Pontosabban: régészeti búvár. Fontos a megnevezés, ugyanis a régészet 5 éves egyetemi képzés, legtöbbünk nem esett át ezen, ahogy én sem. A történet 2004-ben kezdődött a Kun-szigeti ásatással Dr. Gaál Attila, Dr. Tóth János Attila régészek, Puskás Norbi (Argonauta kutatócsoport) és több hasonló érdeklődésű személy társaságában. Ahogy korábban a barlangokkal kapcsolatban is inkább a kutatás érdekelt, úgy most is ez történt, és az elmúlt 15 évben már a víz alatt kutatok, többnyire a fent említett urakkal együtt. 

Hajó lelelt dokumentálása Dunaföldvárnál
Hajólelet feltárás Dunaföldvárnál


UEF: Mit csinál egy régészeti búvár? 

L. L.: Hazai viszonylatban, tenger híján, a merülések helyszíne elsősorban folyóvíz, kisebb mértékben tavak, melyek egyébként tele vannak a kulturális örökségünket jelentő tárgyakkal. A folyami merülések zöme ugyan part menti folyószakaszban történik, de számolni kell azért a sodrással és főleg a rossz látási viszonyokkal. Azt szoktuk mondani, hogy a régészeti búvár leginkább a “kezével lát”, és persze határozott céllal megy vízbe. Nevezetesen, hogy a különböző forrásokból származó információk, vagy saját szonáros felderítés alapján fellelt, tudományos jelentőségűnek tűnő víz alatti objektumokat azonosítsa, meghatározza azok helyét, és ha „ásatásra” kerül a sor pontosan dokumentálja azt régész irányítása mellett. Az erre kiképzett régészeti búvárok valóban hatékony segítséget jelenthetnek a víz alatti feltárásoknál. 

Régészeti kutatás búvártechnikával
Régészeti kutatás búvártechnikával


UEF: Milyen jellemző búvár technikák, felszerelések vannak? 

L. L.: Az alap búvárfelszerelésünk nagyjából megegyezik a rekreációs felszereléssel. Használunk kötéltechnikát a sodorban való merüléseknél és a víz alatti útvonalak, tárgyak megjelölésénél. Általában kissé túlsúlyozva merülünk, hogy az aljzaton stabilan tudjunk tevékenykedni. A szükséges műszerek; szonár, iszapszivattyú stb. berendezések használatára kiképezzük a jelentkezőket. 

UEF: Van kedvenc régészeti merülőhelyed? 

L. L.: Minden kutatásunk közel áll a szívemhez, de talán a Dráva melletti eddig a legkedvesebb emlékem, 2005-2010 között kutattunk török kori bödönhajókat Drávatamási térségében. A bödönhajó egyetlen tölgyfa rönkjéből kifaragott vízi eszköz, akár 8 méter hosszú is lehet és olyan széles, hogy egy ember alig éri át. Több mint 30 darab ilyen bödönhajó igen jó állapotban őrződött meg a Dráva folyó medrében, eredetileg török pontonhíd volt, a magyarok égették fel. A feltárás egyébként egy nagyobb nemzetközi akció volt, francia, török és horvát régészek is részt vettek benne. 

UEF: Miből áll a régészeti búvár képzés? 

L. L.: A kurzus tartalmában és hosszában is eltér a többi specialitás tanfolyamtól. A teljes képzés négy napot vesz igénybe, melyből az első két napon a csobánkai oktató medencénknél elméleti oktatást tartunk, szó esik a régészet mibenlétéről, a kutatás lehetőségeiről, a felmérés, dokumentálás módszertanáról. A gyakorlati tevékenységeket (mérőkeret, raszter, rajzolás, stb.) 4 méter mély medencében gyakoroljuk. Előadást tartunk a víz alatti régészet történetéről, különös tekintettel a hazai lehetőségekre, munkáinkra. A második két napot a dorogi Palatinusz-tavon töltjük. Itt természetes, a valós kutatási helyek viszonyaihoz hasonló környezetben gyakoroljuk a tanultakat. Valódi roncs illetve műtárgy víz alatti felmérését végezzük a teljes dokumentáció elkészítésével együtt. Ezen kívül megtanuljuk a keresési módszereket, a kötéltechnikák alapjait a gyakorlatban is. 

"Lelet" felmérési gyakorlat a Dorogi-tóban
"Lelet" felmérési gyakorlat a Dorogi-tóban


UEF: Hová forduljon aki régészeti búvár szeretne lenni? 

L. L.: Az utóbbi időben, elsősorban a közösségi médiának köszönhetően, érezhetően nőtt az érdeklődés a víz alatti régészet iránt, ezért 2019-ben Titkovics Lajos oktatótársam kezdeményezésére elindítottuk a régészeti búvároktatást a UEF keretein belül. Ilyen régészeti búvárképzés tudomásom szerint jelenleg csak itt van Magyarországon. Jelentkezni nálam lehet, a tanfolyamok igény szerint indulnak tavasztól őszig. 

UEF: Búvároktatóként mire vagy a legbüszkébb? 

L. L.: Ez már a tizenharmadik év amióta búvárokat oktatok, és még nem volt balesetünk... Remélem így is marad. 

UEF: Milyen terveid vannak? 

L. L.: Szeretnék minél több kutatásban részt venni és jó régészeti búvárokat képezni, emellett tartalmas búvárprogramokat szervezni, és a lehető legtöbb fiatalt kirángatni a virtualitásból. Meggyőződésem, hogy vannak élmények, amiket a valóságban kell megélni, ilyen a szex és a víz alá merülés szabadsága is. 

UEF: A koronavírus milyen hatással volt/van a búvároktatói működésedre? 

L. L.: Úgy látom, hogy a járvány szétzilált mindent. Ennek ellenére készülök a szezonra, remélem megnyílnak a határok, bár én főleg belföldön tevékenykedem, hiszen oktatni itthon is lehet, a régészeti kutatásokról nem is beszélve. 

UEF: Köszönjük a beszélgetést! 


Fotók: Lengyel László

A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF. 

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2020. augusztus 19., szerda

Profil: Komka Tamás mester búvároktató



Komka Tamással az év oktatója elismerés átadása kapcsán beszélgettünk. A civilben IT biztonsági szakemberként tevékenykedő mester búvároktatótól többek között megtudjuk, hogy az első búvárfelszerelését még gyerekkorában próbálta ki, illetve hogy az utóbbi 15 évből 1 évet a Gyékényesi-tó vízfelszíne alatt töltött. Ismerkedjetek meg most egy kicsit az emberrel a búvármaszk mögött.

UEF - A tavalyi munkád alapján kiérdemelted az “Év Legeredményesebb Oktatója” címet, amihez ezúttal is szívből gratulálunk. Ez egy komoly elismerés, de most egy kicsit arról mesélj, hogy mi van mögötte, mi a titkod?

K.T. - Valójában nincs titok, csapatmunka eredménye, az Aquanauta búvárklubban tevékenykedő kollégáimmal, barátaimmal közösen hoztuk össze. Természetesen nagyon sok háttérmunka, szervezés, előkészületek, irodai munka, víz alatti támogatás van mögötte, amit egyedül nem is tudtam volna megoldani.

UEF - Hol laksz és mivel foglalkozol még a búvárkodás mellett?

K.T. - Pécsett lakom, és a búvárkodás mellett főállásban IT biztonsági tanácsadással foglakozom, de sokszor megfordulok hazai autóversenypályák szélén is sportbíróként.

UEF - Mi volt a legelső búvár élményed?

K.T. - Már egész kicsi gyerek koromban volt ciril betűs papucsos uszonyom, ami mindig feltörte a lábfejem, és állandóan megtelő szemüvegem, de az igazi fertőzést, a 90-es évek közepén, egy horvátországi családi nyaralás során egy korábbi vendég által az apartmanba felejtett „profi” búvármaszk kölcsönbe vétele okozta. Pár napig rakosgattuk, hátha visszajönnek érte, aztán elkezdtem próbálgatni, gyakorlatilag 3-4 napig vízben volt a fejem. Aztán pár év szünet (főiskola) után, egy búvárkodáshoz közel álló szomszéd megint megcsillantotta a lehetőséget, és onnantól már folyamatosan képeztem magam.

UEF - Hogyan jött a hivatásos karrier gondolata?

K.T - Már mesterbúvárként is állandóan ott kavartam az oktatók, merülésvezetők körül, próbáltam minden tudást ellesni tőlük és segíteni ahol lehet. Aztán egyszercsak feltették a nagy kérdést, hogy nem érdekelne-e komolyabban... Érdekelt.

UEF - Mennyiben változtatta meg a búvárkodás az életedet?

K.T. - Úgy érzem megtaláltam az a tevékenységet, ami teljesen ki tudja kapcsolni az agyam, aktívan pihentet.

UEF - Miért éppen a Víz alatt Felfedezők Szövetségére esett a választásod?

K.T. - Annak idején, amikor UEF megalakult, kezdtem el én is búvárkodni. Az akkori oktatóm, Malmos Attila, feltette a kérdést a tanfolyam végén, hogy milyen kártyát szeretnék; NAUI, vagy UEF... Nálam meg adta magát a dolog, hogy Magyarországon, magyar emberként, magyar oktatási szervezetet válasszak, hisz a UEF ugyanúgy nemzetközileg elismert búvárigazolványt állít ki a búvárok részére, mint bármelyik amerikai szervezet.

UEF - Szerinted milyennek kellene lennie egy oktatóknak?

K. T. - Szerintem itt egy hoszabb felsorolás jöhetne, de talán a két legfontosabb dolog a türelem, és a lehető legnagyobb biztonságra való törekvés a merülések során.

UEF - Van kedvenc merülőhelyed?

K.T. - Több is. Például itthon a Gyékényesi-tavon a Kotro, imádom a tavat és a környezetét, élővilágát, a harcsákat, az édesvízi medúzákat. Nemrég kiszámoltuk egy barátommal, hogy már közel egy évet töltöttem itt összesen a víz alatt az elmúlt 15 év során. Azután a horvát Adrián Pag-szigetnél a Vörös-zátony, ahol 35 méter alatt káprázatos vörös sziklafal van cápatojásokkal, rákokkal, csigákkal, amit a végén megkoronáz még egy levegős barlang is. A Vörös-tengeren az Elphinstone-zátonyt is a kedvenceim közé sorolom, mert eddig bármikor merültem sok látnivalót tartogatott; cápák, sasrája, teknősök, nagy áramlás, és még sorolhatnám.

UEF - Melyik a kedvenc búvár specialitásod, vagy merülési formád?

K.T - Az áramlásos merülést (Drift dive) imádom, szerintem a legkényelmesebb, csak a fejemet kel mozgatni a látvány élvezetéhez.

UEF - Búvároktatóként hogyan telnek a dolgos hétköznapjaid?

K.T - Civilben, a tanfolyamok és a túrák közötti időben többnyire sokat dolgozom, néha összejön 12-14 óra is egy nap, de közben már alig várom, hogy újra vízben lehessek. A tanfolyamok alatt is sűrű a programom, jellemzően reggel 7-től este 10-ig, de például az éjszakai merüléseknél akár éjfélig is fent vagyunk. A tanfolyamok igen mozgalmasak, valódi csapatmunka, ami segítők, merülésvezetők nélkül kivitelezhetetlen lenne.

UEF - A családdal hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat?

K.T. - Nagyon nehezen, de hála istennek sikerült egy nagyon megértő párt választanom, aki irányítja a családot amikor én távol vagyok, és talán azt is látja rajtam, hogy egy-egy túra, tanfolyam, vagy akár egy merülés is kicserél, aktívan kikapcsol és feledteti velem a szürke hétköznapok taposómalmát.

UEF - Oktatóként mire vagy a legbüszkébb?

K.T. - Talán, amikor látom, hogy a volt búvártanulóim ragaszkodnak hozzám, a családtagjukat is rám bízzák, és pozitívan nyilatkoznak rólam a hátam mögött, az tényleg jó érzéssel tölt el.

UEF - A koronavírus milyen hatással volt/van a búvároktatói működésedre?

K.T. - Minden a karantén idejére előre betervezett dolog elmaradt. Úgy érzem ezt az iparágat súlyosan érintette COVID-19, és ahogy hallom, sajnos sok kolléga csőd közeli állapotba került, mivel kénytelen volt a tartalékait felélnie... Úgy látom, hogy a búvárkodással újonnan megismerkedni vágyok száma is jelentősen megcsappant itthon, és nemcsak a külföldi utazások bizonytalanok, de minden és mindenki bizonytalan most.

UEF - Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

K.T. Régóta érdekel a szabadtüdős merülések világa, és mivel búvároktatóként fontosnak tartom saját magam továbbképzését is, szívesen elvégeznék egy ilyen kurzust. Emellett a merülések technikai oldala is vonz, itt is szívesen kipróbálnám magam a közeljövőben. 

UEF - Kívánjuk, hogy a terveid szerint alakuljon tovább a búvár karriered. Köszönjük a beszélgetést Tamás!   




A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2019. május 4., szombat

Profil: Szabó Tamás - a fotós búvároktató


UEF: Hogyan kezdődött nálad a búvárkodás? 
SZ.T: Pici gyerekkoromtól kezdve vonzódom a természethez, ezen belül is a vízhez, a halak kimondottan a kedvenceim. A szüleim szerint előbb horgásztam, mint járni tudtam volna, leültettek a vízpartra egy horgászbottal a kezemben és én horgásztam. Kezdetektől fogva érdekelt mi zajlik lent a mélyben, hogyan élnek az én kedvenceim, de mindennek dacára valahogy soha nem fordult meg a fejemben, hogy lehetséges lenne a halak testközelből történő megfigyelése. Persze én is láttam az összes Cousteau filmet, de a búvárkodás ötlete csak később jött. Már felnőtt fejjel egyik nap bent ültem az irodámban, amikor megszólalt a telefon és egy kollégám a következőt mondta: -Te, megyünk búvártanfolyamra? Egyből rávágtam, hogy - Igen, mikor kezdődik? Másnap kezdődött. Elmentem, és rájöttem, hogy ez az amire egész életemben vágytam. Ez közel 20 éve történt egyébként. 

UEF: A fotózás, vagy a búvárkodás volt előbb? 
SZ.T: A fotózás iránti érdeklődésemet édesapámtól örököltem, aki nagyon sokat fotózott amatőr szinten. Engem is nagyon érdekelt a téma, fiatalabb koromban szintén sokat fényképeztem, de én sem voltam profi. A víz alatti fotózás gondolata akkor jött, amikor már tapasztaltabb búvár voltam és szerettem volna megmutatni másoknak is mi rejtőzik a felszín alatt. Az elgondolást tett követte, vettem egy digitális fényképezőgépet a hozzávaló tokkal együtt és elkezdtem fotózni.

Ponty - Fotó: Szabó Tamás

UEF: Szerinted kiből lehet jó búvárfotós? 
SZ.T: Búvár szemszögből nézve kell egy bizonyos rutin, azaz annyira biztosan kell mozogni és lebegni a víz alatt, hogy a fotózásra koncentrálva se tegyünk kárt a környezetünkben. Fotós oldalról nézve tisztában kell lenni a fényképezés alapjaival és a víz alatti környezet speciális jellemzőivel, továbbá szükségünk lesz némi szépérzékre is - azt gondolom ez a minimum. A fejlődés szempontjából fontosnak tartom a hozzáértő kritikát. Az első víz alatti fotóim szinte eufórikus érzést váltottak ki belőlem és nem értettem, hogy a környezetemben miért kezd el mindenki ásítozni, amikor én büszkén mutatom őket. Aztán megmutattam ezeket egy hozzáértő búvárfotósnak is. Nos, a tőle kapott kritika picit rosszul esett, de rájöttem, hogy csakis az ilyen hozzáértő bírálatokból lehet előrelépni és fejlődni.

UEF: Van kedvenc merülőhelyed? 
SZ.T: Engem a víz alatti élővilág köt le, főleg a halak, akik szerencsére szinte mindenhol megfigyelhetők, ha van látótávolság. Gyakran merülöm és az élővilága miatt kedvelem is Feketenyéket, vagy a dorogi Palatinus tavat, de ez nem jelenti azt, hogy a tengeri merüléseket ne szeretném legalább ugyanennyire. Az édesvízi rablóhalak fotózását különösen kedvelem, ami nyilván a horgászat hozadéka. Van a sporthorgászok között egy irányzat, miszerint “fogd meg és engedd el”, nos én ezt annyiban továbbvittem, hogy “ne is fogd meg, csak fotózd le és hagyd szabadon”. Ezeket a “fotó zsákmányokat” azután szívesen publikálják az ismerőseim a digitális és nyomtatott médiumokban, például több ragadozóhalas képem szerepelt már a Magyar Horgász magazinban és annak címlapján is.

Süllő - fotó: Szabó Tamás

UEF: Van bakancslistás merülőhelyed? 
SZ.T: Több olyan hely is van, ahová szeretnék eljutni. Az egyik ilyen a tengeri jégbarlangban történő merülés valahol a sarkvidéken. Láttam már ilyen merülésen készült fotókat és nagyon megfogott a dolog extremitása, a jéghideg, kristálytiszta víz és a jégbarlang hangulata. Több kép is van már a fejemben, amit szívesen elkészítenék egy ilyen víz alatti környezetben. 

UEF: Hogyan születik egy jó víz alatti fotó? 
SZ.T: Sokan mondják, hogy a jó fotóhoz szerencse kell, én pedig azt gondolom, hogy igen, kell némi szerencse is hozzá. Szerintem minél többet merül és fotózik valaki a víz alatt, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy sikerül egy izgalmas témát jól lefotóznia. Ugyanakkor nem elég a szerencse, vagy a nagyobb esély, de tanulni kell jó fotót készíteni és készülni kell a jó fotó elkészítésére. Ismerek olyan víz alatti fotósokat, akik ezt olyan magas szinten művelik, hogy szabályos forgatókönyvet írnak arról, milyen témákat szeretnének fotózni. De nemcsak a témákat, hanem azt is milyen pozícióból, milyen megvilágítással, milyen háttérrel, milyen szituációban készüljön az adott kép. Ezzel a kész forgatókönyvvel megy azután a búvártúrára, ahol az adott témát megkeresi és megpróbálja megvalósítani a forgatókönyvét. Magam is törekszem erre a szintre, de ettől azért még messze vagyok. Rengetegen fotózták már például az Adrián üres üvegekben előszeretettel pihenő, onnan kukucskáló gébet. Érdekes témának tartom és ezért nagyon sokat foglalkoztam vele hogyan lehetne még jobban megcsinálni, és született is néhány, azt hiszem valóban élvezhető képem erről.

Géb a palackban - Fotó: Szabó Tamás

UEF: Miért éppen a kompakt fényképezőgépekre esett a választásod? 
SZ.T: Fontosnak tartom megjegyezni, hogy mint sokan mások, én is kompakt géppel kezdtem el fotózni a víz alatt, amiért pedig megmaradtam ennél, annak több oka is van. Bár a felszínen szívesen használok tükörreflexes gépet, a víz alá mégsem akartam levinni. Egyrészt mert túl sok cucc, azaz problémás egy nagy gépnek és tartozékainak a szállítása, mozgatása már a felszínen is, víz alatt pedig egyenesen olyan, mintha egy járókeretet tolnék magam előtt. Másfelől búvároktatóként többnyire oda kell figyelnem másra, másokra is a víz alatt, tehát nem bástyázhatom körbe magamat fotós felszereléssel. Egy szó mint száz, praktikusabb a kompakt gép, hiszen mindig nálam lehet, és ha úgy érzem, hogy valamit éppen meg kell örökíteni, akkor adott a lehetőség. Egy ideje már szinte sportot űzök a kompakt fotózás tökéletesítéséből. Megpróbálok olyan eredményeket elérni, olyan képeket letenni az asztalra, amik megállják a helyüket a tükörreflexes gépekkel készült fotók mellett is. Ezzel együtt tisztában vagyok vele, hogy a kompakt fotózás mindig kompromisszumot jelent, de aki megnézi a képeimet az megítélheti saját maga, mennyire sikerült felvennem a versenyt a nagy gépekkel.

Korallzátony részlet fotóssal - Fotó: Szabó Tamás 

UEF: Biztosan van egy jó búvárfotós sztorid... 
SZ.T: Sokan kedvelik a cápás merüléseket, magam is imádom azt a szituációt, amikor cápákkal lehet merülni és cápákat lehet fotózni. Többször is kerültem már olyan helyzetbe cápával, hogy elgondolkoztam, most fotózzak, vagy inkább távozzak, esetleg toljam odébb az állatot. Persze tudom, hogy az ember nem szerepel a cápák étrendjében, de egyfajta veleszületett óvatosság azért figyelmezteti a búvárt, ha olyan a helyzet. Volt egy emlékezetes merülés a Vörös-tengeren, ahol a lányom is velem volt. Egy olyan cápáról próbáltam fotókat készíteni, aki túlságosan tolakodóvá vált és a kezemben lévő kamerával, illetve az uszonyommal próbáltam jobb belátásra bírni. Miközben ilyen módon “hadakoztam” a cápával, addig a lányom a hátam mögött visongott a légzőautomatába. Szerencsére nem volt végül semmi probléma, és elég jók lettek a képek is.

"Longi" - Fotó: Szabó Tamás

UEF: Van olyan eredményed, amire ma is büszke vagy? 
SZ.T: Számos hazai fotós pályázatra, ahol téma volt a víz alatti fotózás, küldtem be képeket és szép lassan elkezdtek jönni az eredmények. Több olyan megmérettetés is volt ahol magasra értékelték, esetleg dobogóra kerültek a fotóim. Az egyik ilyen az "Év Természetfotósa" pályázat, ahol egy időben évről-évre beválogatták a legjobbak közé, illetve díjazták a képeimet. A hazai versenyek mellett nemzetközi megmérettetésen is indultam, 2011-ben például az "Our World Underwater" versenyre beküldött fotóimmal nagyon jó összesített eredményt értem el, amit egy 10 napos luxus búvárszafarival díjaztak. A sors iróniája, hogy különböző okok miatt végül nem tudtam elmenni erre a nyeremény szafarira.  

UEF: Van kedvenc saját képed? 
SZ.T: Sok olyan képem is van amit szeretek. Az egyik ilyen a csikóhalas, vagy a korábban említett kandikáló géb fotóm, illetve van még egy cápás képem is amit szívesen mutatok. Utóbbi ugyan kapott némi módosító utómunkát, kicsit játszottam a háttér megvilágításával is, de nagyon szeretem, mert izgalmas képnek gondolom, és talán nem is annyira hétköznapi élőlényt ábrázol.

Csikó portré - Fotó: Szabó Tamás

UEF: A családoddal hogyan tudod összeegyeztetni a víz alatti hobbijaidat? 
SZ.T: Egész jól. Feleségem ugyan nem búvárkodik, de nagyon jól érzi magát a vízparton, szívesen tart velem a merülésekre ilyen módon. A lányom merül, nálam végezte annak idején a búvártanfolyamot, de egyre kevesebbet tudunk együtt merülni, mert külföldön tanul és ezért sajnos egyre ritkább a közös családi program. Amikor viszont tehetjük akkor együtt merülünk és ilyenkor segít nekem jó fotós témákat keresni a víz alatt. 

UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve? 
SZ.T: Mindenképpen szeretnék többet merülni, mert az utóbbi években a munkám miatt bizony lecsökkent a merüléseim száma, és úgy érzem ez rossz hatással van rám. Természetesen igyekszem folyamatosan népszerűsíteni a búvárfotózást. Teszem ezt azzal, hogy megosztom, megmutatom a képeimet másoknak, továbbá akikben látok fantáziát és tudom, hogy fényképeznek, illetve búvárkodnak, azoknak felajánlom, hogy szívesen segítek jobb eredményeket elérni. Imádom átadni azt a tudást, amit sikerült megszereznem az elmúlt évek alatt, és nagyon jó érzés amikor egy-egy növendékem dobogós helyezést ér el valamelyik fotós versenyen. 

UEF: Sok sikert a tervekhez Tamás, és köszönöm a beszélgetést! 

A képen Szabó Tamás - Fotó: Pohl András


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2017. március 31., péntek

Profil: az év oktatója Rajky Attila

(fotó: Rajky Attila)

UEF: Az Év Legeredményesebb Oktatója elismerést minden évben a legtöbb kiadott minősítést elért búvároktató kapja, 2016-ban te voltál az, amihez szívből gratulálok! Kérlek mesélj egy kicsit arról, hogy mi van a teljesítmény mögött, mi a titkod Attila?

R. A.: Őszintén megmondom, hogy meglepetésként ért a megtiszteltetés. Nem volt tudatosan megcélozva, persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs benne munka és csak a fejemre esett. Ellenkezőleg, igen sok munka van a búváriskolában, talán ezért is nem jutott időm arra, hogy még erre is odafigyeljek. Így aztán nagy titok sincsen benne, csak a hosszú évek munkája, egyre több tanfolyam és kiadott minősítés, az elégedett búvárok ajánlanak az ismerőseiknek, talán beérett a hógolyó effektus. Azért most már figyelek erre is, és legközelebb direkt megcélzom az Év Oktatója címet. 

UEF: Hogyan lettél búvár? 

R.A.: Nincs mögötte nagy sztori, szembejött és nem ugrottam el. Egyik ismerősöm szólt, hogy volna-e kedvem megtanulni búvárkodni, éppen indult egy tanfolyam Esztergomban, ennek már több mint tizenöt éve. Kapásból igent mondtam, és amikor először dugtam a fejemet a víz alá már tudtam hogy ezt keresem, ez az ami hiányzott. 

UEF: Hogyan jött a hivatásos karrier gondolata? 

R.A.: Szerettem volna többet tudni a búvárkodásról, ami mindig hozta magával a következő tanfolyamot és minősítést. Gyakorlatilag nálam ez egy többéves, folyamatos búvárképzés volt, határozottan lépkedtem egyre feljebb a búvárlétrán. Hamar kiderült az is, hogy megbíznak bennem a kezdők, ezért aztán szinte már az elejétől fogva segédkeztem búvárok oktatásban is. Innen már egyenes volt az út a hivatásos karrier felé. Meg kell említenem Szabó Tamás barátomat, akivel annak idején együtt végeztük el az oktatói tanfolyamot, és gyakorlatilag azóta együtt működtetjük az Atlantisz búváriskolát, ezért a megtisztelő elismerés az ő érdeme is. 

UEF: Van kedvenc merülőhelyed? 

R.A.: A szívem egyik csücske ma is a dorogi Pala-tó, ennek nyilván érzelmi okai vannak. Ezen kívül az igazi kedvenceim az egzotikus célpontokon lévő merülőhelyek. Talán ezek közül is kiemelkedik a Maldív-szigeteknél található Alimatha Jetty nevű hely. Ez egy jellemzően éjszakai merülés - amit egyébként is nagyon kedvelek -, tulajdonképpen egy nyaralósziget mólója, ahová a rendszeresen beöntött ételmaradék odaszoktatta a rájákat és a dajkacápákat. A merülés abból áll, hogy a búvárok vízbeszállás után elhelyezkednek a 6-8 méter mélyen lévő homokos aljzaton és pontban este 6 órakor, mintha vekkerre működne, megjelennek a ráják és a dajkacápák, indul a mozi. Akkora a tülekedés, hogy gyakran még a búvárt is fellökik, ez megy 45 percen keresztül és minden alkalommal ez van, egyáltalán nem szerencse kérdése. 

UEF: Mennyiben változtatta meg a búvárkodás az életedet? 

R.A.: Nem is tudom, de valahogy már szinte csak búvárok vannak körülöttem egy ideje. Viccet félretéve is tényleg így van. Sok dolgot hozott a búvárkodás az életembe, új embereket, helyzeteket, szerepeket, ezek biztosan faragtak a jellememen és a szemléletemen is. Számomra például az is nagyon érdekes, hogy egy tíz évvel ezelőtt készült víz alatti fotón simán felismerem a búvárt csak a testtartásáról, ilyesmit azelőtt el sem tudtam volna képzelni. Na és persze egy kezemen meg tudom számolni azokat a nyaralásokat, amiket nem tengerpartra szerveztünk, pedig rendszeresen járunk búvártúrákra is.

UEF: Család és a búvárkodás nálatok hogyan fér meg egymás mellett? 

R.A.: Remekül, hiszen nálunk a családban nem maradhat meg olyan aki nem búvárkodik. Csak vicceltem. De tényleg, mindkét lányom merül, sőt a férj, illetve barát is a lányok mellett. Még a nagyobbik lányom esküvője is víz alatt volt, pontosabban volt víz alatti része is. Talán sok lány úgy képzeli el az álomesküvőt, hogy napsütés, tengerpart, pálmafák és mezítláb a fehér homokban, na nálunk ez pontosan így volt. A Maldív-szigeteken, ahová visszajárunk túrázni és jó kapcsolatokat ápolunk, egy helyi ismerős nemrég kis hotelt nyitott, annak a tengerpartján rendeztük a szertartást és a vacsorát, illetve innen mentünk ki hajóval egy közeli merülőhelyre a víz alatti körre, mondhatom felejthetetlen élmény volt.

Útban a víz alatti oltár felé a búvároktató örömapa kíséretében 
(fotó: Rajky Attila) 


UEF: Miért a UEF-re esett a választásod? 

R.A.: Már abban az időben is a dorogi tó volt a hazai kedvenc terepünk, itt futottunk össze Nagy Sanyival, a UEF egyik alapító tulajdonosával, akkoriban ő is sokszor járt oda merülni. Többször beszélgettünk és egy alkalommal felvetette, hogy miért nem a UEF-nél jelentkezünk búvároktató tanfolyamra. Tényleg - néztünk össze Tamás barátommal - miért is nem gondoltunk erre? Addig az egyik nagy amerikai oktatási rendszerben képeztem magamat, és igazából mindig zavart, hogy a tananyagok csak jól-rosszul lefordított, igénytelen fénymásolatok, ráadásul az oktatás felfogása mintha kissé távol állna a magyar néplélektől. Úgy látom, hogy a UEF tananyagai nemzetközi viszonylatban is nyugodtan színvonalasnak mondhatók, és figyelembe veszik a hazai búvárok elvárásait és lehetőségeit is. Vállalkozóként pedig azt gondolom, hogy mi a fenének küldjem a pénzemet egy távoli kontinensen működő cégnek, amikor ezt megtehetem az országhatáron belül is. Emellett nagyra értékelem, hogy a UEF esetében nem egy elérhetetlen vízfejű szervezetről van szó, hanem valódi és személyes emberi kapcsolatokról.

UEF: Szerinted milyen az ideális búvároktató? 

R.A.: Pont olyan mint én! Na jó, most csak csak vicceltem. Szerintem az ideális oktató a búvártanuló szemszögéből nézi a helyzetet, mert mindenki másmilyen, ebből következően mások az igényei, a lehetőségei és a korlátai is. Az oktatónak ezekhez kellene igazítani a képzést, már amennyire ez lehetséges. Ezen túlmenően az oktatási szabályzatot egyfajta bibliának tekinti, mert ez jelöli ki a mozgásterét, tehát aki ezeken belül marad az nem nagyon tud tévedni, és persze ettől lesz UEF-es a képzés. Végül, de nem utolsó sorban a sikeres tanfolyam után sem engedi el a búvár kezét, segíti tanácsokkal (ha kéri), programot és fejlődési lehetőséget kínál számára. Persze mindehhez jó ha van egy összetartó és vidám búvártársaság, klub, akikkel a jó hangulat szinte mindig garantált. 

UEF: Mit szeretsz a hivatásos búvároktatói karrierben? 

R.A.: Az egyik dolog amit szeretek benne, hogy itt nem kell megfeszülni, azt csinálom amit szeretek és ami tényleg érdekel. Fogalmazhatok úgy is, hogy nekem a merülés és az oktatás is egyfajta kikapcsolódás, nem pedig stressz. Emellett folyamatosan szükségem van új kihívásokra és célokra. A kihívások megtalálnak az oktatásban, hiszen - ahogyan már mondtam - minden búvártanuló más, és emiatt más utat is jár be a búvárkodás elsajátítása során. Ezt az utat pedig együtt tesszük meg, így az öröm is közös lehet a végén, aminek megélése szerintem az egyik legnagyszerűbb oktatói élmény. Szeretem azt is, hogy a célokat nem mások, hanem saját magam tűzhetem ki, ez most éppen az új dorogi búvárbázis beindítása. 

UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve? 

R.A.: Talán a legfontosabb most a régi-új búvárbázis nyitása Dorogon. A tervek szerint április végén nyíló Öbölbeach Búvár Centrum teljes mértékben UEF Training Divecenter lesz, ahol a búvárkodás minden feltétele adott és ideális nemcsak a víz alatt, de a parton is. Megfelelően kialakított hely az összeszereléshez, öltöző, vizesblokk és igényes búvárfelszerelések. Komolyan gondoljuk, hogy minden szempontból európai színvonalat kívánunk nyújtani. Ezen kívül szeretném fejleszteni saját búváriskolánkat egy állandó oktató- és klubhelyiséggel. Privát terveim között szerepel még egy indonéziai búvártúra, ahol a déli sark felől érkező ámbrásceteket átutazóban lehet elkapni néhány percre a víz alatt az év egy bizonyos időszakában, remélem összejön, nagyon kíváncsi vagyok.

UEF: Sok sikert kívánunk a tervekhez, különösen az új bázishoz, és köszönöm a beszélgetést. 

(fotó: Szabó Tamás)


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2017. január 12., csütörtök

Profil: Vígh Zsolt - oktatóképző (Instructor Trainer)

(fotó: Vígh Zsolt)

UEF: Hogyan lettél búvár?
V. ZS: A búvárkodással 10 éves koromban találkoztam először, amikor a nagybácsim Elba szigete mellett levitt a víz alá. Azonnal megfogadtam, hogy az életben soha többé nem fogok búvárkodni. Később mégis megváltozott a hozzáállásom, a természet szeretete és tisztelete visszacsábított a víz alá. 1985-ben tettem le az első búvárvizsgámat, amit sorban követett a többi minősítés egészen a merülésvezetői szintig. 

UEF: Mi hajtott hivatásos irányba?
V. ZS: Egy ismerősöm egyszer megkeresett azzal, hogy búváriskolát akar alapítani Szegeden és felajánlotta az oktatói státuszt, amit el is fogadtam. Ez 1998-ban volt. 

UEF: Miért a UEF-re esett a választásod? 
V. ZS: Akkoriban még nem létezett a UEF, ezért az egyik amerikai oktatási rendszerhez mentem, az oktatói minősítésemet Németországban szereztem. Ezután évekig dolgoztam oktatóként, majd a saját búváriskolámat is elindítottam. A UEF-ről búvároktató ismerőseimtől hallottam először és csupa pozitív dolgot, ez felkeltette az érdeklődésemet. Megkerestem a UEF vezetőségéből Nagy Sándort, akivel nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk, úgyhogy nem volt kérdés hol folytatom tovább az oktatói karrieremet. Ma is úgy gondolom, hogy egy lendületes, fiatalos, profi csapathoz tartozom és büszke vagyok rá. 

UEF: Van emlékezetes búvárélményed, vagy merülőhelyed?
V. ZS: Talán a Blue Hole a Vörös-tengeren, ami egy híres-hírhedt, éppen ezért kultikus merülőhely Dahab mellett. Szenzációs, életre szóló élmény, sohasem fogom elfelejteni azt a merülést. A másik, szerencsére gyakoribb de nem kevésbé meghatározó élmény, amikor egy búvártanuló megköszöni neked, hogy egy új világ kapuit nyitottad meg előtte. 

UEF: Szerinted milyennek kellene lennie egy oktatóképzőnek?
V. ZS: A búvároktatókat képző tréner - akárcsak a többi oktató - lelkiismeretesen végzi a munkáját, tanfolyamokat tart miközben viselkedésével példát is mutat. Ezen felül részt vállal a UEF életében úgy, hogy gyakorlati tudását és tapasztalatát proaktív módon ajánlja fel a közös szellemi tőke gyarapításához. Legalábbis én így képzelem. 

UEF: Nem titok, hogy a UEF szerbiai nyitása hozzád köthető, van valamilyen új információd ezzel kapcsolatban?
V. ZS: A nemzetközi terjeszkedés egy új stratégiai irány a UEF történetében, ehhez kapcsolódik a szerbiai nyitás gondolata is. Mivel a Vajdaságban születtem azt hiszem elég jó rálátásom van a szerbiai búvár életre, viszonyokra. Első körben olyan aktív búvárokat kerestem itt, akik felismerik a UEF oktatási rendszer előnyeit, és nemcsak szimpatikusnak találják azt, de kellő perspektívát is látnak benne saját üzleti elképzeléseik megvalósításához. Az előkészítés és puhatolózás periódusa után 2016-ban sikeres oktatói vizsgát tett az első szerb UEF búvároktató, Vladislav Ivkovic. Ezt követően indulhatott el a szerbiai UEF búvárképzés, és azóta mintegy tucatnyi búvárminősítést adtunk már ki. A következő jelentősebb lépés egy oktató átminősülő (crossover) tanfolyam lesz 2017-ben. Most úgy látom, hogy a szerb piac hosszútávon is komoly üzleti lehetőségeket és stabil partneri kapcsolatokat jelent a UEF számára. 

UEF: A családod hogyan "viseli" a búvár karrieredet?
V. ZS: Szerencsés vagyok, mert nagyon megértő és a munkámban tökéletesen támogató családi hátteret tudhatok magam mögött, amit soha nem tudok eléggé meghálálni, szóval ezúton is köszönöm nekik! 

UEF: Van olyan amire büszke vagy? 
V. ZS: A szerbiai pozíciók eddigi kiépítésében meglehetősen sok munkám fekszik, ezért talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha az elért eredmények legalábbis jóérzéssel töltenek el. 

UEF: Úgy tudom, hogy hallássérült búvárokat is képzel...
V. ZS: Igen, már évek óta nagyon jó a kapcsolatunk a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségével (SINOSZ). A szövetség elnöke Tapolczai Gergő is nálam tette le a búvárvizsgát. Mindig felemelő élmény látni, hogy - a felszínen egyébként hendikepes embertársaink - a víz alatt mennyire felszabadultan érzik magukat, a szó szoros értelmében megszabadulva a felszíni lét gyötrelmeitől, hátrányos helyzetük tudatának átmeneti elvesztésétől. 

UEF: Milyen terveid vannak a közeljövőben?
V. ZS: A következő lépés, hogy a kiépített szerbiai pozíciónkat megerősítsük és lehetőség szerint növeljük is a UEF piaci részesedését. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az év elején már három olyan búvárklub/iskola is lesz, ahol kizárólag UEF rendszerben oktatnak majd, illetve nyárra talán már meglesz az első tengerparti UEF Training Dive Center is, ami (de ez még titok ;) Montenegróban lesz. Személyes terveim között természetesen továbbra is szerepel az eddigi oktatói munkám folytatása, és a fogyatékkal élők búvárképzése, hogy még többek számára tárhassam szélesre a kék világ kapuit.

UEF: További sikeres munkát és balesetmentes merüléseket kívánunk Zsolt!


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2016. szeptember 20., kedd

Profil: Nagy Gyula - a barlangi búvároktató

(fotó: Nagy Gyula)

UEF: Mi volt előbb a búvár vagy a barlang?
N. GY: A búvárkodás volt előbb. Még 1987-ben a sorkatonaság előtt elhatároztam, hogy nem akarom tétlenül tölteni azt a másfél évet a seregben, ezért jelentkeztem egy MHSZ búvár előképzésre. A bevonuláskor mélységi felderítő voltam egy elit csapatban Szolnokon, majd egy hirtelen jött lehetőséggel élve bekerültem ennek az egységnek a búvárcsoportjához. Tényleg nem unatkoztam, még a nehézbúvár minősítést is megszereztem. Leszerelés után, már ezt a tudást kamatoztatva, a Vízműveknél helyezkedtem el mint ipari búvár, itt az ivóvízkutak karbantartása volt a feladatom. 

UEF: Hogyan kerültél kapcsolatba a barlangi búvárkodással?
N. GY: Ugyanaz a késztetésem vitt a barlangba, ami annak idején a búvárkodást eredményezte, újabb kihívást, érdekes feladatot keresetem, de már a búvárkodás területén. Így jutottam el a Molnár János-barlangba merülni. Tetszett nagyon, így kezdődött a barlangi búvár történet, ennek már több mint tíz éve.

UEF: Egy barlangi búvár palack nélkül is járja a barlangokat?
N. GY: A barlangi merüléseken összeismerkedtem néhány hasonló érdeklődésű emberrel. Egy idő után nem csak az az igény fogalmazódott meg bennünk, hogy más barlangokat is felfedezzünk, de az is, hogy elinduljunk a száraz barlangokba. Hamar rájöttünk ugyanis, hogy a biztonságos barlangi búvárkodáshoz a száraz gyakorlat szinte elengedhetetlen. Erre jó példa Izverna, ahol 300-400 méterre kell becipelni a felszerelést. Ha életedben nem voltál még barlangban, akkor ezt a feladatot sokkal nehezebben oldod meg. Egy sor izgalmas kérdés vetődik fel: mi van akkor, ha az összes cuccot át kell vinni egy folyón? vagy ha fel kell húzni a magasba? vagy ha kizárólag olyan járatokon tudsz bejutni, ahol kúszva lehet csak közlekedni? Világos, hogy előbb találunk jó választ ezekre a kérdésekre is, ha tisztában vagyunk a barlangok jellegzetességeivel. Valójában nem is lehet élesen különválasztani a száraz és a vizes barlangászkodást, de egy biztos, a barlangászok vágyakozva nézik a barlangi búvárokat…, gondold el, szerencsétlenek kúsznak-másznak a szűk járatokban, köteleken csüngenek, mi meg bemegyünk a barlangba és repülünk, akár hatalmas tereken át. 

UEF: Melyik volt a legemlékezetesebb barlangi élményed?
N. GY: Jóformán csak ilyen élményeim vannak. Nem is kell messzire menni, a Molnár János-barlang például egyszerűen gyönyörű, minden merülés elbűvöl. De hogy mondjak mást is, a Szlovéniában található Jelovicska-barlang is nagyon sokat adott. Ez egy félig vizes, félig száraz barlangüreg a hegyoldalban, kis barlangi folyóval, tavacskákkal, gyorsan lefolyó vizekkel, sárral, szóval nehéz, bonyolult terepnek számít. Merülték már mások is korábban, de úgy gondolták, hogy nincs már tovább járat. Mi mást gondoltunk. Két-három támadással megmerülve kiderítettük, hogy tényleg van. További három négy alkalommal merülve meg is találtuk az átjárást. Így elmondva gyorsan megy, a valóságban egy-két hónap telt el a fázisok között. Néhány szifon és felszín átúszása után végül átértünk egy új, hatalmas terembe, ahol felbukkanva leírhatatlan érzés volt, hogy ezt előttünk még a világon senki sem látta. Összesen 1,5 km barlangjáratot fedeztünk fel a hegy gyomrában, amit egy csomó filmmel, videóval és poligon térképpel dokumentáltunk.

UEF: Nem régen minősültél át, miért pont a UEF-re esett a választásod?
N. GY: Engem kifejezetten a technikai vonal, azon belül is a barlangi búvárkodás érdekelt, éppen ezért egy ilyen külföldi búvárszervezet oktatói minősítését szereztem meg annak idején. Egy idő után láttam, hogy a technikai sztenderdek nem teljesen életszerűek és nem is mindig érik el a céljukat. Na meg, miért is toljam egy távoli kontinensen lévő vállalkozás szekerét, ha van itthon is? Így jött a UEF, ami egy magyar búvároktatási rendszer, magyar búvároktatókkal, magyar tananyagokkal, és ami talán ennél is fontosabb, magyar lélekkel és teljesen gyakorlatias nézőponttal. Mindig is úgy gondoltam, hogy a magyar szürkeállomány nemcsak megállja a helyét, de képes felvenni a nemzetközi versenyt is. Ez igaz a búvárkodásra is. A hazai hivatásos búvárok szerintem vannak olyan jók szakmailag, mint a nemzetközi élvonal. A UEF-nél még új a technikai búvároktatás, a sztenderdeket folyamatosan fejlesztik, így megfelelő szakmai háttérrel és kellő ambícióval megvan a lehetősége a konstruktív szakmai párbeszédnek, az egyéni hozzáadott érték közössé konvertálásának. 

UEF: Mire vagy a legbüszkébb?
N. GY: Büszke vagyok rá, hogy barlangi búvároktató vagyok, hogy sokat merültem barlangokban, és hogy komoly kutatómunka van a hátam mögött. Úgy érzem mindezek kellőképpen megalapozzák a szakmai hátteremet, ami elengedhetetlen a hitelességhez. Nem tudok egyetérteni vele és elszomorít a tudat, hogy léteznek ma Magyarországon olyan “technikai” búvároktatók, akik különösebb gyakorlati tapasztalat nélkül, néhány merüléssel a hátuk mögött képeznek barlangi búvárokat, valamiféle rosszul értelmezett üzleti érdeknek alárendelve, általa szentesítve. Azt is látom, hogy a barlangi búvárkodás egyeseknek divatsport, a minősítés pedig csak egy trófea a többi között, de én inkább komolyan veszem. A búvárkodásnak ez a válfaja szerintem olyan embereknek való, akik lelkesek, rászánják a kellő időt, pénzt és energiát a tudás megszerzésére, folyamatos fejlesztésére.

UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
N. GY: Természetesen szeretnék minél többet merülni a Molnárban a jövőben is, illetve tenni a barlang további fejlesztéséért, hiszen nagyon szeretem és élvezem is ezt a fajta tevékenységet. Szeretném folytatni a szlovéniai kutatásainkat, hiszen nagyon sokat adott nekünk ez a terep, illetve minél több szép, izgalmas barlangot megmerülni, ahol csak lehetséges. Búvároktatás oldalról azon vagyok, hogy nem futószalagon, de folyamatosan legyenek körülöttem olyan barlangi búvár tanulók, akikkel érdemes foglalkozni, és akik közül kikerülhetnek majd a jövő barlangi búvároktatói is. Azt gondolom, hogy a feltételek most ideálisak, a Molnárnál jobb helyszínt pedig el sem tudok képzelni a hazai barlangi búvárképzés fellegváraként.

UEF: Ehhez kívánunk neked jó munkát és balesetmentes merüléseket!


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2016. április 18., hétfő

Az Év legeredményesebb oktatója 2015-ben - Vas László

(fotó: Vas László)


UEF: A tavalyi munkád alapján kiérdemelted az Év Legeredményesebb Oktatója címet a UEF-nél, amihez szívből gratulálok. Komoly elismerés ezt mindenki tudja, de most egy kicsit arról mesélj, hogy mi van mögötte, mi a titkod?

V.L: Mondhatnám azt is, hogy ilyen szerencsésen alakult, de nem. Valójában tervezett és szisztematikusan végigvitt munkának az eredménye. Nincsen titkom, viszont fontosnak tartom, hogy minden búvárnak a lehető legnagyobb személyes figyelmet szenteljem, hiszen nem vagyunk egyformák, különböző elképzelésekkel, igényekkel és képességekkel rendelkezünk. Úgy vélem, ezeket kell mielőbb felismerni, és ehhez alakítani, ilyen módon személyessé tenni a búvár képzését, mert csak ennek lehet végül mindenki számára pozitív hozadéka. A búvárképzés nem sorozatgyártás.

UEF: Mi volt a legelső búvár élményed?
V.L: Itt most annak kellene jönnie, hogy egy nagy gyermekkori álmom vált valóra, de ez nem lenne igaz. A rideg valóság az, hogy egy egyiptomi nyaraláson tettem először víz alá a fejemet és egy normál felfedező merülésen vettem részt. Amint visszaléptem a hajó fedélzetére, már tudtam hogy ez az én világom, és nemhogy búvár, de hivatásos búvár leszek. Igen eltökélt és céltudatos voltam, ezért gyorsan haladtam előre a minősítések megszerzésében. Egyébként ez nálam nem csak a búvárkodásra igaz, hanem az egész életfelfogásomra jellemző: nem veszek kis fát, mert nincs időm megvárni amíg felnő, nagy fát veszek egyből.

UEF: Miért pont a UEF-re esett a választásod?
V.L: Szerintem a hivatásos búvárrá válás, vagy inkább érés során az oktatónak kulcsfontosságú szerepe van. Ez persze nálam is így volt, sokat tanultam az oktatómtól szakmailag és a UEF-et is rajta keresztül ismertem meg. Már elsőre szimpatikus volt, hogy magyar oktatási rendszerről van szó, ami ráadásul világviszonylatban is színvonalas tananyagokkal rendelkezik, és hogy profi magyar búvároktatók állnak mögötte. Ezek után meg sem fordult a fejemben, hogy más alternatívát válasszak, és nem bántam meg, jól érzem magam itt.

UEF: Van kedvenc merülőhelyed?
V. L:Nem tudok egyetlen konkrét helyet megnevezni. Engem mindig inkább a következő hely izgat, előre nézek, ott keresem a varázslatot. Azt mondanám inkább, hogy kedvenc helyeim vannak, több, és ezekre összességében nézek. Nem csak a merülőhely maga érdekel a látnivalóival, hanem a partner búvárbázis, az infrastruktúra, a személyzet, és az e mögött kialakult kapcsolatok. Nekem fontos, hogy bárhová menjek is ott jó legyen a kapcsolatom a partnerrel, mert csakígy tudok korrekt és jó hangulatú túrát megvalósítani. Ezért aztán abszolút előnyben részesítem a UEF búvárbázisokat, olyannyira, hogy néhánnyal már szinte családias a kapcsolatunk.

UEF: Hogyan telnek a dolgos hétköznapjaid? 
V. L: Nálam alapvetően két pilléren áll a búváriskola, ami az új ügyfelek felkutatását és a meglévő ügyfelekkel történő kapcsolattartást jelenti. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogyan lehetne még valamit hozzátenni, vagy javítani az eddigieken. Napi szinten a tanfolyamok, illetve más programok szervezése és megtartása a feladatok egyik része, a másik része az üzleti partnerekkel történő információcsere és a kapcsolatok ápolása. Ez így elmondva persze egyszerűen hangzik, de azért sokszor elég fárasztó munka. Kell hozzá egy nagy adag elköteleződés, na meg jó napirend, és ha mindez megvan, még mindig nem mentesül az ember a bukásoktól és csalódásoktól, ehhez pedig kitartás kell.

UEF: A családdal hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat?
V. L: Megértő családi hátteret tudhatok magam mögött. A feleségem és az egész családom elfogadta, hogy fanatikus búvár vagyok, sőt, Virág lányom szintén merül és már haladó búvár. A család többi tagja viszont csak távolról szemléli vizes kedvtelésünket.

UEF: Mire vagy a legbüszkébb?
V. L: Jó érzéssel gondolok az egész eddigi búvároktatói karrieremre és természetesen nagyon örülök az Év Legeredményesebb Oktatója elismerésnek is. Ahogyan mondtam is már, jól érzem magam a UEF-nél, és büszke vagyok rá hogy itt lehetek.

UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
V. L: Haladni tovább, ezért megcéloztam a tréneri, vagyis az oktatóképző minősítési szintet. Szeretném kivenni a részemet a jövő búvároktatóinak a képzéséből, mert úgy gondolom ez olyan mint a versenysportban az utánpótlás-nevelés. Tudom, hogy ez nekem is egy hosszabb tanulási folyamat lesz, de örömmel állok elébe. 

UEF: Sok sikert a tervekhez és köszönöm a beszélgetést!


(fotó: Czomba Sándor)


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2016. február 11., csütörtök

Profil: Hosszú Attila - a technikai búvároktató

(fotó: Hosszú Attila)

UEF: Mi volt a legelső búvár élményed?
H.A: A búvárkodás iránti érdeklődés ugyan már korábban is megvolt, de az első valódi búvár élményemet 18 éves koromban szereztem, amikor a haverokkal az Adrián nyaraltunk. Igaz, itt még csak sznoriztunk, készülékünk nem volt, de nekem az is nagyon tetszett. El is határoztam, hogy egyszer majd elmegyek egy búvártanfolyamra. De persze mindig közbejött valami, mígnem 1997-ben megnősültem és a feleségemmel elhatároztuk, hogy nászútra búvárkodni megyünk, ez lesz a hab a tortán. Be is iratkoztunk egy tanfolyamra ahol már a nyílt vízi merüléseket is a Vörös-tengerre terveztük, és talán mondanom sem kell, hogy meghatározó élmény volt.

UEF: Hogyan jött a hivatásos karrier?
H.A: Tudatosan alakítottam. Igaz, eleinte csak annyi volt a célom, hogy legalább ne kelljen sokat költeni erre a hobbira. Ezt úgy tudtam megoldani, hogy amikor tehettem besegítettem a búvárok képzésébe. Idővel egyre többet vállaltam, és innen már egyenes volt az út a búvároktató pályához, ami egyébként is közel áll hozzám, hiszen mindig szerettem emberekkel foglalkozni.

UEF: Van kedvenc merülőhelyed?
H.A: Őszintén, nem igazán tudok mondani ilyet. A merülést elsősorban a merülés érzése miatt szeretem és nem annyira a látnivalók miatt. Oké, merültem már például hatalmas pöröjcápa rajban, tényleg nagy fless, felszökött az adrenalin, de nem mondanám hogy ezért a kedvenc merülőhelyem. Inkább azok közé a búvárok közé tartozom, akik mindenhol találnak valamit ami érdekes a számukra. Például a mai napig szeretek Gyékényesen merülni, nyilván van benne egy csomó emlék is, de arra sem mondanám hogy a kedvenc merülőhelyem, mert nincs ilyen.

UEF: Nem titok, hogy a UEF technikai búvár vonalának, a TechLine-nak te vagy az egyik “atyja”. Ez hogyan kezdődött?
H.A: Egy idő után már kevésnek éreztem a rekreációs merüléseket, ezért újfajta kihívást kerestem és így adódott a technikai vonal. Ez hasonlóan épül fel mint a hobbi merüléseknél, mindig egy szinttel előrébb, feljebb lépsz tudásban és tapasztalatban egyaránt. A probléma ott kezdődött, hogy nem találtam itthon olyan rátermett technikai oktatót, akivel végigvihettem volna a képzésemet. Nem járok távol az igazságtól ha azt mondom, hogy az egyik tanfolyamot az egyik oktatónál, a másikat viszont már másik oktatónál végeztem. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért nem lehet egy helyen és egy rendszerben megoldani a technikai képzést Magyarországon. Gondoltam egyet és megkerestem Nagy Sándort, a UEF egyik alapító tulajdonosát, leültünk beszélgetni és nyitott fülekre találtam, ezzel indult a UEF TechLine.

UEF: Hogyan telnek a dolgos hétköznapjaid?
H.A: Még csak néhány hete hogy hivatalosan is megnyitotta kapuit új búvárbázisunk a budapesti Molnár János-barlangban. Gyakorlatilag most teljesen ennek szentelem minden időmet. A fő tennivalók a merülések előzetes időpont egyeztetése, illetve a napi merülések köré szerveződnek. Ezeken felül a barlangban folyó tudományos kutatómunka koordinálása és a technikai búvárképzés ad még tennivalót.

A családdal hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat?
H.A.: Szerencsére a családban mindenki, feleségem és a két fiam is merül, így van fogalmuk róla mit csinálok amikor dolgozom. Ráadásul a feleségem is vállalkozó, úgyhogy tökéletesen érti a helyzetemet és lelkileg is támogat. A vakációkat viszont lehetőség szerint mindig együtt töltjük, most is a téli szünetben családi síelésre mentünk.

UEF: Mire vagy a legbüszkébb?
H.A: A Molnár János-barlangban évekig nem, vagy csak “fű alatt” lehetett merülni. A búvárok értetlenül álltak a jelenség előtt: adott egy világklasszis barlang de tilos merülni benne, hogy lehet ez?? Na ennek most vége, aki kíváncsi rá megnézheti a helyet, az ajtó nyitva áll. Eddig jobbára külföldiek jöttek, de egyértelműen pozitívak a visszajelzések. Nemcsak a barlangról és a merülésekről, de a kiépítettségről, a merülések szervezéséről és biztonságáról is elismerően szólnak. Erre tényleg büszke vagyok, de nagyon sok munka van benne.

UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
H.A: Szeretném a hazai különleges merülőhelyeket, mint amilyen a Molnár János-barlang, a nemzetközi búvárkörökben is ismertté és elismertté tenni. Olyan vonzó, speciális merülési lehetőségeket teremteni és ajánlani a külföldi búvároknak ami idecsábítja őket. Véleményem szerint Magyarország adottságai ilyen szempontból kimagaslóak. Emellett szeretném a hazai technikai búvárképzés fellegvárává tenni az új búvárbázist. Ehhez persze nemcsak lelkes érdeklődőkre, de elhivatott oktató utánpótlásra is szükség lesz. Azért nem aggódom, a kezdet biztató, én pedig továbbra is optimista vagyok.

UEF: Sok sikert a tervekhez és köszönöm a beszélgetést!


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2015. október 17., szombat

A nagy találkozás

Selmeczi Dániel 15 éve járja a tengereket. Legnagyobb sikereit a cápák fotózásával aratta és ahol lehetősége van, filmekben, fotóival és nyilatkozataival is felszólal az ember pusztításának kitett faj védelmében. Tavaly a Magyar Természetfotósok Szövetsége az Év Természetfotósának nyilvánította, amely igazi különlegesség egy víz alatti fotós életében. Olvasóinknak, most egy nemrégen történt és szokatlan víz alatt találkozás történetét mondja el, amit különleges képeivel illusztrálunk.

Talán nem csak a fotóim mutatják, hogy valami különös módon kötődöm a tengerhez: valahogy itt érzem igazán, hogy otthon vagyok, megnyugtat a felszín és elvarázsol a mély Ezért is töltök minden évben legalább 4 hetet kedvenc térségemben a megunhatatlan Dél-szudáni vizeken, ahol alattunk igazi érintetlen vadvilág terül el, ami annak ellenére mindig új élményt tud adni, hogy a Világ számos tengerén merültem már. Nem is gondoltam volna, hogy mit tartogat nekem erre az évre: olyat, amit búvár ritkán élhet át…

Tegnap szokatlan dolog történt. Tökéletes időnk volt: a víz nem túl meleg, így nem is kell túl mélyre merülnünk, hogy cápákat, vagy egyéb más nagy halakat lássunk. A harmadik merülésnél békésen úszkáltunk a zátonyfal mellett és már a korall fal vége felé közeledtünk. A csodálatos élővilágot figyeltem, és néha kipillantottam a kékbe, hátha valamilyen érdekes, nagyobb halat vagy halrajt láthatok, amit érdemes lencsevégre kapni. Néhány óriás makrélát láttam a mélykék tengerben éppen a zátony felé tartottak. Furcsa volt, hogy egyenesen felém. Először csak pár darab, majd ahogy felemeltem a gépet, a keresőben már több tucatot láttam. A következő másodpercekben több száz óriási, közel egy méteres halakból álló raj vett minket körül. Exponáltam párat, de igazából azt sem tudtam merre nézzek, mert mindenhol láttam és éreztem őket. Tudtam, azért jöttek, hogy megnézzék a „látogatókat”.

fotó: Selmeczi Dániel

Egy percig sem tartott a szemle, és olyan gyorsan ahogy jöttek, úgy el is tűntek a mélységben. Irinával, a társammal egymásra néztünk és mindketten éreztük, ritka eseménynek voltunk szemtanúi. És még nem volt vége. Sok legendát hallottam már a barrakudákról, hogy milyen veszélyesek lehetnek az emberre. Az egyik indonéz utamon találkoztam egy búvárvezetővel, akinek a vádliját szó szerint leharapta egy barrakuda. Ahogy elmondta, a felszínen lebegett, várta a zodiacot (kisérőcsónak) és feltehetően valami megcsillant a felszerelésén amire egy méretes barrakuda végzetes támadásba lendült. Egyiptomban meséltek egy olyan esetet, mikor egy szerencsétlen búvárnak az arcába harapott a ragadozó. Szegény egy életen át viseli ennek a szörnyű találkozásnak a nyomait…

A legendák jártak a fejemben, amikor pár nap múlva Szudán legdélebbi zátonyánál jártunk. Kora délután volt, ketten merültünk Irinával, hogy pár képet készítsünk egy különlegesen nagy, édesszájú halról, ami a világon csak ebben a régióban él. A mélységmérőm 19 métert mutatott, és a szembejövő áramlás egyre erősödött. A kékben egy barrakuda raj cikázott, miközben az egész zátonyt beborította az élőlények végtelenül színes sokasága. A lágy és a kemény korallok minden négyzetcentimétert elleptek, burjánzott a víz alatti élet. Hihetetlenül gyönyörű és sokszínű látvány volt. Egy pillanatra megálltam éppen azon gondolkodva, melyik témát fotózzam, amikor egy óriási magányos barrakuda úszott be a látómezőmbe. Kezdtem felemelni a kamerámat, hogy gyorsan csináljak pár képet, hiszen tudom ezek az egyedülálló példányok nem szeretik a búvárok társaságát, és gyorsan eltűnnek. Azonban most, valahogy minden máshogy történt.

fotó: Selmeczi Dániel

A kb. 1,5 méteres viharvert példány egyenesen a szemembe nézett, majd körözve egyre közelebb és közelebb úszott hozzám. Nem ijedek meg sok mindentől a víz alatt, sőt keresem a vállalható veszélyt, de most ijesztő volt ahogy rám nézett, és éreztem, hogy nem nagyon szereti hogy itt vagyok. A másodpercek kezdtek lassulni, ahogy egyenesen a szemébe néztem és követtem minden mozdulatát, és amikor egy kicsit eltávolodott, jeleztem Irinának, hogy jöjjön közelebb. Most már kettőnk körül úszott, és - újabb szokatlan dolog - a két búvár jelenléte sem térítette el igazán. Hát a hátnak, miközben próbáltam a gépemmel odébb tessékelni - erre még a tigris cápa is óvatosabb lesz -, de vadul rávágott a fejével a vakukarra. Mint egy dühös kutya úgy kezdte el csattogtatni az állkapcsát, mutogatva riasztóan méretes fogait. Tudtam, hogy ha menekülőre fogjuk, nem sok esélyünk marad a túlélésre, hiszen a tenger egyik leggyorsabb vadászával álltam szemben. Megpróbáltuk magunkat egy fél üregben meghúzni, azonban a barrakuda még mindig felettünk körözött. Látszott, hogy nem tágít. Az volt az érzésem, hogy a lábamat figyeli. Fehér sortban voltam, búvárruha nélkül. Mintha az az indonéz búvár, is így járt volna, akinek a vádliját harapta meg, nagyon csúnya sérülést okozva. Szép lassan elkezdtünk hátrálni, hogy fedezéket találjunk, arra gondolva, hogy valamilyen terület védő magatartás váltotta ki a halból ezt a váratlan reakciót. A barrakuda azonban nem hátrált. Látszott a viselkedésén, meg akarja mutatni, hogy senki más, csak Ő az úr ezen a zátonyon.

Tenger alatti fotózásaim során, már találkoztam a tengerek szinte összes nagy és veszélyes ragadozójával, a nagyfehér- és tigris cápákkal, ámbrás cetekkel és még sorolhatnám, de most éreztem először, hogy egy a ragadozó a prédájának tekint engem, és most éppen azt mérlegeli, hogy támadjon-e vagy ne. Talán most fordult elő velem először, hogy nem akartam „kihúzni a gyufát” és nem exponáltam egyet sem, mert éreztem, nem biztos, hogy jó ötlet a vakuval pár centiméterről belevillantani egy ilyen ragadozó szemébe. A testemet elöntötte az adrenalin, a lábamon állt a szőr, a pulzusom az egekbe szökött. Hátborzongatóan furcsa érzés volt, hogy egy hal kihozza az emberből a préda szerepét, és egy pillanatra elvakított a félelem. Majd hirtelen az egyik pillanatban, szinte fénysebességre kapcsolva kilőtt vagy 10 méterre, majd megállt, visszafordult, és megmutatta még egyszer a fogait. Ezzel azt hittem véget is ért a „terror” akció, már fordultam volna megnyugtatón Irina felé, de de nem, mert megint újra felénk közelített. Fenyegetően ismét tett néhány kört körülöttünk, majd szép lassan, mondhatni elegánsan távozott.

Megkönnyebbültünk ugyan, de bevallom nem igazán tudtam feldolgozni az eseményeket, annyira a történtek hatása alatt voltam. Több mint 2500 merülés alatt, eddig semmilyen hasonló szituációval nem találkoztam. Ahogy elértük a tartalék gázkészletünket a biztonsági megálló szintjére emelkedtünk, felnéztem és a zodiac is megérkezett és hogy tudjuk, hogy nem volt véletlen egyszer csak újra feltűnt a régi ismerős! Ugyanaz a barrakuda közeledett felénk kb. 5 méteres mélységben, aki az előbb ránk ijesztett - nem hittem a szememnek, hogy most ugye ez vicc. Szerencsére nem történt baj, csak vetett ránk egy pillantást, és mintha mi sem történt volna, hanyagul tovább úszott. Mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy biztosan elhagyjuk-e a felségterületét.

A további napokban a nagy barrakudákat fokozott figyelemmel kísértük a merüléseink során. Éppen egy ismeretlen zátonyon merültünk ahol az erős áramlás miatt elsodródtunk a platótól, így a nyílt vízben kellett a felszínre emelkednünk. A felszíni jelzőbóját felengedtem, ezzel jelezve a helyzetünket a csónakoknak, hogy hamarosan a felszínre érünk. Ahogy a bója himbálózott a felszínen felkeltette egy magányos barrakuda egyed kíváncsiságát, és már ott is termett, hogy ellenőrizze mi is történik. Az előző incidens még pár nap elteltével is élénken élt bennünk, azonban miután kiderült, hogy ez a barrakuda nem veszélyes, és a bójánk sem ehető, ráadásul mi sem voltunk a számára annyira érdekesek, már tovább is állt.

Elsőként szálltam be a csónakba. Irina még lenézett mielőtt felhúzta volna magát a vízből, majd hirtelen Barrakudák kiáltással, gyors mozdulatokkal követte szemével a ragadozókat. Felvettem a maszkomat és a csónakból benéztem a víz alá. Szokatlan formákra lettem figyelmes, ugyanis a nagy barrakudák nem járnak csapatban. Ők mindig magányosak. Ahogy közelebb kerültek hozzánk felismertem, sailfish-ek (vitorláskardoshal) voltak. Szóltam német merülő társunknak, felvettem az uszonyomat, elkaptam a gépemet és már újra a vízben voltam. Három sailfish úszott körbe-körbe, látszott érdeklődnek irántunk, hogy milyen élőlények lehetünk. Néha megmutatták nagy, vitorlaszerű hátúszójukat, együtt, formációban mozogtak, és úgy 5 csodálatos percet töltöttek velünk ezek a nyílt vízi igen ritka ragadozok, majd eltűntek a nagy kékségben. Fantasztikus látvány volt.

Néhány nap múlva egy másik zátonyon ismét merülni indultunk- szokás szerint kettesben. Mostanában nem igazán szeretem a nagycsoportos merüléseket, mert ez olyan mintha az erdőben egy nagy csoporttal csörtetve próbálnánk közel kerülni a vadállatokhoz, mindenki elképzelheti mennyire lehet sikeres egy ilyen túra. Ezért, ha tehetem mindig megpróbálok egyedül, vagy másodmagammal, és a zátony valamelyik “háborítatlan” részén merülni.

fotó: Selmeczi Dániel

Nagyon aktív életet találtunk aznap a felszín alatt. Tonhalak, jackek és egyéb nyílt vízi fajok vadásztak egy óriási kishalak alkotta „felhőben”. Az egyik kiszögelésnél megálltunk úgy kb. 30 méteres mélységben, és várakozva figyeltük a történéseket. Pár perc elteltével Irina elkezdte aktívan ütögetni a palackját, ezzel a hanggal jelezve, hogy valami szokatlant lát. Odanéztem, és alig hittem a szememnek. Egy óriási barrakudát láttam, alig pár centiméterre tőle. Azonban ez a példány sokkal nagyobb volt, mint a pár nappal ezelőtt látott „félelmetes” egyed. A szívverésem azonnal felgyorsult és Irina rémült szemei sem segítettek, hogy a helyzetet könnyedén kezeljem. Irka közben a hátam mögé helyezkedett. Láttam, hogy a GoPro-ja (akciókamera) be van kapcsolva, és folyamatosan rögzít. Ismét a hal szemébe néztem, és most elhatároztam, nem mutatok félelmet. Szép lassan elkezdtem közelíteni a „szörny” felé.

Az elmúlt 10 év technikáját követtem, és elhatároztam most fotózni fogok! Már az előző szituációban is megbántam, hogy nem exponáltam egyet sem, ami kiváló lehetőség lett volna készíteni pár igen különleges képet erről a ragadozóról, de akkor más volt a helyzet. Pár másodperc múlva már farkasszemet néztük a barrakudával, alig pár centiméteres távolságról, de most már a keresőn keresztül. Az idős példány csak állt, mint egy szobor, hiszen pontosan tudta Ő a „zátonyok királya”, neki itt semmilyen bántódása nem eshet. Lőttem párat, de nem tudtam azt a képet elkészíteni amit elképzeltem, ugyanis közben több búvár is érkezett, így az intim pillanat lehetősége szertefoszlott. A barrakuda közben észrevette a többi buborékoló betolakodót, én megpróbáltam még párszor a közelébe férkőzni, de már nem sikerült. Élményekkel, de mégis némileg csalódottan tértem vissza a felszínre.

A nap hátralévő részében csak ez a kép járt az eszembe. Tudtam nagyon jó lehetőségem lett volna egy igen jó képre, olyanra ami általában egyszer adatik meg egy víz alatti fotós életében. Elhatároztam, hogy újra megpróbálom. Másnap délután ismét vissza tértünk ehhez a víz alatti zátonyhoz. A tenger most a mérges oldalát mutatta, aznap jó kétméteres hullámok ostromolták a zátonyt, hajónk mint a dióhéj hánykolódott a vízen. Ennek ellenére a többször ellenőrzött felszerelésemmel izgatottan ugrottam a fehéren fodrozódó hullámok közé, szerencsére úgy kétméteres mélységben már minden zaj megszűnt, és teljes nyugalom volt.

fotó: Selmeczi Dániel

A tegnapihoz hasonló látvány fogadott, ami jó előjelnek tűnt. Az előző kiszögelés felé vettük az irányt abban bízva, hogy az a tegnapi találkozás megismételhető. Ahogy közeledtünk a kékben, a rengeteg hal között felismertem ugyanazt a példányt, de most nem volt barátkozós hangulatban: lassan, de határozottan úszott a nyílt víz felé. Azt már réges-rég megtanultam, hogy kergetni egy halat sok eredményre nem vezet. Azt kell megvárnunk, amíg Ő akarja a találkozást. Így a taktikát most a türelemre helyeztem át. Elfoglaltuk úgy kb. 25 méteres mélységben a pozíciónkat és vártunk. Mondhatni idegtépő volt…, hosszú-hosszú percek teltek, de nem történt semmi. Elkezdtem a környező zátony részeken is szétnézni, hátha csak máshol úszkál, felügyeli a területét. Már a merülés 46. percében jártunk, a légzőgázom nagy részét már elfogyasztottam és a dekompresszió nélküli eltölthető időm is egyre csökkent.

Az járt a fejemben, hogy milyen furcsa dolgot is művelek itt a Vörös-tenger egyik távoli részén, várok egy barrakudára ugyanazon a ponton ahol egy napja láttam. Körülettem több száz, vagy talán ezer hal úszkál, miközben - mint egy humán lényre, akinek emlékei, gondolatai vannak - vártam rá, csakis rá, egy barrakudára…, ha jól belegondolok, ez képtelenség!

Kezdtem elszomorodni, mert ki tudja mennyi időt kell majd várnom egy újabb lehetőségre. Egyszer csak megtörtént az, amire régen vártam. Balról valamit éreztem. Lassan odafordítottam a fejem, és kb. fél méterre tőlem ott állt a „torpedó”. Rögtön megismertem! Az én tegnapi barrakudám volt, akivel már barátkoztunk. Fényes testén megcsillantak a beszűrődő napsugarak, gyönyörű, izgalmas látványt nyújtott. Teljesen lenyűgözött a szituáció, olyan volt az egész, mintha egy megbeszélt találkozóra érkeztünk volna mindketten. Fehér fogai úgy világítottak a vízben, mint a hold a sötét égbolton. Nekem lebegett ott és várta, hogy mi történik. Áldottam a sorsot és hát persze magamat is az elszántságomért, mert a türelmem meghozta a régen várt eredményt. Éreztem, hogy most végre lehetőségem adódik lefotózni a zátonyok csúcs ragadozóját, ráadásul ugyanazt a hatalmas példányt, akivel egy nappal ezelőtt már találkoztam. Hirtelen a búvár komputerem éles sípolással jelezte, hogy letelt a dekompresszió nélküli időm, így már csak zsilipeléssel tudok majd a felszínre emelkedni. Ügyet sem vetettem rá, hiszen itt állok a tökéletes alkalom előtt, most fotóznom kell.

fotó:Selmeczi Dániel

A fényképezőgépet és a vakukat már réges-rég beállítottam, hiszen pontosan tudtam milyen képet szeretnék majd készíteni. Éreztem, hogy most minden adott a tökéletes képhez. Visszatartottam a lélegzetem és nagyon lassan közelítettem a barrakuda felé, szemtől - szembe akartam vele kerülni, hiszen csak így tudom majd a legjobb képet elkészíteni. Csak a témára koncentráltam, a képkivágásra és a pontos élességre. Ahogy közelítettem exponáltam párat, mert nem tudtam mennyire tudok majd közel férkőzni hozzá, hogy mennyit enged majd a „modell”. Egyszer csak a keresőben felismertem azt a képet amiről álmodoztam. EZ-AZ ujjongtam magamban ordítva és meghúztam az exponáló gombot. Nem volt szükséges megnéznem a kijelzőn az elkészült képet mert tudtam, megvan az a „barrakuda kocka” amire régóta vágytam. A gyilkos - közel 10 centiméteres - fogak sokaságától mindössze alig egy ujjnyi választott el. Ez a távolság volt szükséges ahhoz, hogy ez a különleges, és egyedi kép megszülethessen.

Ahogy leengedtem a maszkom elől a gépet, éreztem, hogy ezzel véget is ért a „nagy találkozás”. A barrakuda utoljára még megnézett, talán elköszönt, majd elfordult tőlem, és méltóságteljesen a nyílt vizek felé vette az irányt. Én pedig, megköszöntem neki, hogy valóra váltotta ezt régi álmomat…


Nem szeretném misztifikálni a történetet, de olyan dolog, dolgok sorozata történt velem, ami csak nagyon ritkán fordul elő egy víz alatti fotós életében. Csodálatos találkozás volt ez, egy igazán egyedi, különleges és mondhatjuk nagyon is személyes. Talán nem túlzok, de úgy éreztem, történt közöttünk valami. Intim volt és felejthetetlen. Valahogy így képzelem el a vad természet és az ember találkozását, békében és tisztelettel egymás iránt - túl a félelmen is...

Az írás először a Fotovideo Magazinban jelent meg, Selmeczi Dániel a UEF búvároktatója.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2015. október 5., hétfő

Pofil: Márton Róbert - búvároktató a seregben


(fotó: Márton Róbert)

UEF: Kezdjük talán azzal, hogy hol laksz és mivel foglalkozol, Robi?
M.R: Szentesen lakom a családommal együtt és búvároktató vagyok a Magyar Honvédség 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezrednél, a magyar katonabúvárok “bölcsőjében”. Főtörzsőrmester mesterbúvárként az én feladatom a katonabúvárok kiképzése. Büszke vagyok rá, hogy a legmagasabb minősítésű rangidősként idestova 20 éve képzem a bakákat ezen a helyen.

UEF: Hogyan lettél katonabúvár?
M.R: Még a sorkatonaság előtt döntöttem el, hogy búvár leszek. Tulajdonképpen azért, mert azt mondták úgy könnyebb lesz átvészelni az egy évet. A Szentesi Honvéd Búvár Egyesületnél tanultam meg az alapokat, nemzetközi minősítést is szereztem, így könnyebben vettek fel a búváralakulatba. Nagyon megtetszett a dolog, fél év után jeleztem a feletteseimnek, hogy az egy év lejárta után is maradnék. Ez 1994-ben volt. Először továbbszolgáló katona lettem, majd szerződéses.

UEF: Mennyi katonabúvár van jelenleg a seregben, ha nem titok?
M.R: Jelenleg nagyjából 70 katonabúvár van a seregben és ebből hárman vagyunk UEF búvároktatók.

UEF: Ki jelentkezhet katonabúvárnak?
M.R: A jelentkezőknek először egy nagyon szigorú orvosi vizsgálaton kell átesniük. Már ez sem egyszerű, de akinek sikerül, annak kimondottan nehéz gyakorlatokat kell teljesítenie ahhoz, hogy valóban felvételt is nyerjen.

UEF: Mondanál rá példát?
M.R: Például, a búvárbázis medencéjében végrehajtott szabadtüdős feladat, ahol három hosszt kell úszni a 12 méteres medencében a víz alatt egy levegővel, vagyis 36 métert. Az első hossz végén egy kötelet kell megfogni, majd ezzel egy szűk „S” alakú csőben átúszni, ahol egy csomót kell hibátlanul megkötni egy 4 méter mélyen elhelyezett tárgyra. A feladat itt még nem ér véget, ezután még vissza kell úszni és befejezésül szabályosan a felszínre emelkedni. Ez természetesen csak az egyik feladat a sok közül.

UEF: Hogyan néz ki a búvárok kiképzése a seregben?
M.R: Az alapkiképzés általában négy hetet vesz igénybe. A tanfolyam első felében a városi uszodában valamint az ezred búvárbázisán történik a gyakorlati felkészítés, illetve az ezzel párhuzamos elméleti képzés. Először védett vízben majd a tanfolyam harmadik és negyedik hetében már nyílt vízen, tóban, illetve folyóvízben kell a begyakorolt feladatokat alkalmazni. A tanfolyam végén komplex vizsgát kell tenniük a jelentkezőknek. A sikeres vizsgázók a Magyar Honvédség búvárminősítését kapják kézhez, de felajánljuk a UEF nemzetközi minősítését is. Ebben az esetben természetesen külön képzést kapnak, és megismerkednek a UEF rendszer sajátosságaival.

UEF: Milyen feladatai adódnak egy katona búvárnak?
M.R: A merülési feladatok igen változatosak, vannak különféle víz alatti ipari búvár feladatok, amelyeket Kirby-Morgan félnehéz búvárfelszereléssel hajtunk végre. De van úgy, hogy nehéz tárgyakat kell emelőballonok segítségével a felszínre juttatni és a partra vontatni. A feladatok sokszínűsége miatt a katonabúvárok nem sokat pihenhetnek, hiszen folyamatosan képezniük kell magukat, ami követelmény a jövőbeni feladatok sikeres és pontos végrehajtásához.

UEF: Melyik a legemlékezetesebb búvár sztorid?
M.R: A legelső keresési feladatom, amikor egy 15 éves fiú holttestét kellett megtalálni. A munkánknak ez a része lelkileg igen megterhelő, de ha sikerül felszínre hozni az elhunytat az mégis megkönnyebbülés, hiszen a hozzátartozók így tisztességgel eltemethetik. Ugyancsak emlékezetes maradt az az eset is, amikor egyszer karácsony és szilveszter között egy elsüllyedt dunai hajón kutakodtunk, vajon van-e rajta robbanóanyag.

UEF: Civilben is merülsz és oktatsz?
M.R: Igen, természetesen civilben is búvár vagyok és oktatok is. Szűkebb családi körömben a fiamat eddig nem fogta meg a búvárkodás, bezzeg a lányom már öt éves korában búvárkodni tanította a pajtásait.
Egyébként nálunk a református iskolásoknak minden vasárnap imaházba kell menniük, ahol mindig más és más a téma. Ateista létemre itt szoktam búvárkodással kapcsolatos előadásokat tartani, ahol a gyerekeket játékos formában ismertetem meg nem csak a vizek lakóival, de a víz és a teremtés szimbolikáján keresztül a búvárkodással is, így terelve őket egy teljesen új terület, a víz alatti világ felfedezésének irányába. Örömmel tölt el, hogy "Robi búvár apu" előadásai annyira népszerűek, hogy általában teltházasak.

UEF: A közelmúltban állami kitüntetést kaptál, engedd meg, hogy gratuláljunk hozzá! De itt is rendhagyó volt a helyzet, ha jól tudom.
M.R: Valóban, az augusztus 20-i ünnepség alkalmával ért a megtiszteltetés, de az elismerést nem tudtam átvenni, mert éppen a Dunán teljesítettem szolgálatot, a tűzijáték előkészítésén dolgozók biztonságára ügyeltünk. Bár meglepődtem hogy kitüntetnek, igazán jólesett az elismerés.

UEF: Köszönjük a beszélgetést és további jó munkát!


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!