A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élménybeszámoló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élménybeszámoló. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. február 7., vasárnap

UEF búvárok a Deepspot-ban


A koronavírus tematizálta tavalyi évben talán csak a búvárokhoz jutott el a szenzációs hír, hogy már építik Lengyelországban a világ legmélyebb medencéjét. A decemberi megnyitót követően szinte elsőként látogattunk el oda, hogy a valóságban is megnézzük és kipróbáljuk a Varsó melletti új búvármedencét a Deepspot-ot. 

Európa és a világ számos pontján vannak olyan létesítmények, amiket kifejezetten búvároknak építettek. Ezekben a medencékben az évszakoktól függetlenül biztonságosan merülhetnek, gyakorolhatnak a búvárok. Ám mint az élet minden területén, itt is jelen van a versengés; kié a legmélyebb, legnagyobb, legmenőbb. A legmélyebb címet sokáig a brüsszeli Nemo33 tartotta a maga 33 méterével, majd átvette a stafétát a padovai Y-40 (40 méter), és most a lengyel medence, a Deepspot Mszczonów-ban a soron következő csúcstartó 45 méterrel. Igaz, már épül egy 50 méteres medence Angliában, szóval talmi a csillogás. Azért azt se felejtsük el, hogy a rekreációs búvárkodásban nemzetközileg elfogadott legnagyobb mélység 40 méter... 

Búvárok a Deepspot kútjában
Búvárok a Deepspot "kútjában" 

Ügyesen felépített marketinggel a lengyelek már előre szivárogtatták az információkat a befejező műveletekről, a medence feltöltését pedig szinte élőben lehetett követni a közösségi oldalakon. Végül decemberben elérkezett a megnyitó napja, hazai búvár körökben pedig azonnal megindult a szervezkedés, hogyan és mikor lehetne kipróbálni ezt az új attrakciót. Persze csak elméletben, mert jelen sorok írása közben is határzár és kijárási korlátozás van érvényben Magyarországon. 

Tervezés és utazás 


Amikor körvonalazódott számunkra egy lengyel üzleti út, már egyértelmű volt, hogy ha lehet útba ejtjük ezt a kimondhatatlan nevű várost, és az elsők között elszívunk itt némi konzerv levegőt a víz alatt. Szerencsére a Deepspot a korlátozások ellenére is nyitva tart, így e-mailben felvettük velük a kapcsolatot, hogy tudnak-e fogadni minket. A pozitív válasz után online foglaltunk helyet, egy merülés költsége egyébként 219 zloty (kb. 50 euró). A Deepspot egy Varsóhoz közeli kisvárosban található, de mi inkább a fővárosban foglaltunk szállást, ahol rengeteg kedvező ajánlat közül választhattunk online. 

Első blikkre 


A merülés napján sokkal előbb érkeztünk, hogy legyen időnk alaposan körbenézni. Az épület új, modern, és kis túlzással a pusztában épült. A főbejáraton belépve egyből az üvegfolyosó és két hatalmas panoráma ablakon keresztül a medence tárul elénk. Mondanom sem kell, előbb szétnéztünk és csak utána mentünk a recepcióra, ahol elintéztük a papírmunkát, kivártuk az időnket, közben fényképeztünk, nézelődtünk. A büfé még nem nyitott ki, nem is nyithatott volna, ott is korlátozások vannak, jó hogy volt nálunk enni, innivaló. 

A Deepspot száraz üvegfolyosólya
A Deepspot száraz üvegfolyosólya


Merülés és víz alatti attrakciók 


Az időpontunk közeledtével felmentünk a felső szintre, átöltöztünk, onnan lehet csak bemenni a medencetérbe. Kizárólag búvármaszkra és komputerre van szükség, minden mást adnak. A víz 32°C, így nem kell búvárruha csak egy aláöltöző, vagy póló. Súly sem kell a legtöbb testalkathoz. Csak 12 l-es palackot láttam, nagyobbat nem. Persze vittünk azért kamerát, fényképezőgépet meg lámpát, ami később a “barlangokban” azért jól jött. 

A merülés előtti eligazítás a lengyelen kívül még angol nyelven volt, néhány teljesen egyértelmű szabály van: kint szerelsz, vízben öltözöl, a végén hova tedd az üres palackot, fertőtlenítsd a légzőautomatát mielőtt visszateszed. Csak „no deko” merülés engedélyezett merülőtársi rendszerben, a hajóba beúszni tilos, ne zavard a freedivereket, és az 5 méteren elhelyezett palackot csak vészhelyzetben használhatod, amiben egyébként 40-es nitrox (EAN40) van. 

Felszíni előkészületek a merüléshez
Felszíni előkészületek a merüléshez

A medence nagyjából négyzet alakú, az egyik fele sekély, ez alatt vannak a "barlangok".A másik fele 20 méter mély, ezt keresztezi az üvegfolyosó és ezen a részen vannak a bejáratok a "barlangokba", illetve az alján van még egy kis hajó. A medence másik végében van a kút, ami levezet a 45 méteres legnagyobb mélységbe. A falon és a kútban is 5 méterenként van jelezve a mélység, így jól lehet “érezni” hol járunk éppen. Egy kört úsztunk a medencében, utána lecsúsztunk a kút bejáratához, ami ugye 20 méteren van. Viszonylag gyorsan süllyedtünk, de leérve így is csak három perc "no deko" időnk maradt, ezért néhány gyors kép, pár snitt videó és már mentünk is fel. Én az első merülésnél határozottan éreztem a nitrogén mámort, gondolom a plusz izgalom miatt. 

A medence mélyebb oldalán lévő hajónál
A medence mélyebb oldalán lévő hajónál

A második merülésnél a nálam lévő SJ akciókamera érezte meg a 45 métert, konkrétan összetört a tokban. Aki kamerát, vagy fényképezőt visz magával az ellenőrizze, hogy ne 40 m-ig bírja a tokja. Kicsinek tűnik a különbség, de nem az! Érdekes, hogy a három komputer, ami nálunk volt 44,4 és 44,7 m között mutatott. Ne csalásra gondolj! Valószínűleg a komputereket sós vízre kalibrálják, ebből adódhat a különbség. 

Felfelé 20 méteren a komputerek megállítottak két perc mélységi megállóra. Ez nem jelentett gondot, mert itt kezdődnek a "barlangok", szóval lehetett nézelődni, bujkálni. A zárt részek valójában nem zártak, kör alakú nyílások vannak rajtuk, ahol vész esetén lehet emelkedni. Más kérdés, hogy ilyen mélység után mennyire tanácsos hirtelen emelkedni. A barlangok után felemelkedtünk az ablakokhoz, hogy legyen onnan is fénykép. Itt le is telt a biztonsági megálló ideje és mivel a nyomásmérő is közelített a piros zónához, vége is volt az első merülésnek, ami összesen 47 perc volt. A két merülés között egyórás felszíni pihenőt tartottunk. Itt volt egy kis malőr, mert ki kellett jelentkezni majd újra be. Gondolom, ezt később megoldják rugalmasabban. 

Búvár a "barang" bejáratában
Búvár a "barlang" bejáratában

A második merülésnél a kút alján megint 3 percet adott a komputer, de feljebb már érezhetően vette el az időt a maradék nitrogén miatt. Addigra megálmodtam néhány fotós beállítást a barlangoknál, de sajnos nem maradt rá elég idő. Egyébként a második merülés is pont 47 perces lett. Érdekes még ez a melegvíz. Amikor levettük a maszkot a fotók miatt, utána mindkettőnké elkezdett párásodni, nem kicsit, nagyon. És a víz olyan klóros volt, hogy a felszínen egy darabig csak foltokat láttam. 

A merülések után visszamentünk Varsóba. Sajnos a Covid miatt alig volt programlehetőség, így csak sétálgattunk a városban. Másnap indultunk is haza, na meg elintéztük amiért voltaképpen Lengyelországba mentünk, így véget is ért a kalandunk. Biztos vagyok benne, hogy vissza fogunk még térni a Deepspot-ba máskor is, ha egyszer végre visszatér az élet a rendes kerékvágásba.

Itt egy videós összefoglaló a Deepspot merülésről.


Fotók & videó: Haász Balázs

A “UEF búvárok a Deepspot-ban” c. írás először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF búvároktatója.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2017. szeptember 27., szerda

Beszámoló az Első Európai Búvár Találkozóról

2017 júniusában a Máltai Turisztikai Hivatal és a Tauchen.net (német búvár magazin) támogatásával megrendezésre került az első Európai Búvár Találkozó Málta és Gozo szigetén.


Az eseményre meghívást kapott számos európai ország búvárszövetségének képviselője, illetve búvárkodásra szakosodott újságírója mellett a UEF (Underwater Explorers' Federation) búvároktatási és minősítési rendszer is, amit nekem volt szerencsém képviselni, mint nemzetközi üzletfejlesztésért felelős munkatárs. A rendezvény célja az európai búvár közösség összehozása, egy új tradíció elindítása, illetve Málta és Gozo szigetének, mint búvár és turisztikai célpont, népszerűsítése volt. Már az előkészületek során kiderült, hogy profi rendezvényre számíthatunk, és ez a helyszínen be is igazolódott.


Málta és Gozo szigete speciális búvár helyszíneket formálnak a Földközi tengeren, csupán pár óra repülőútra Budapestről. Kezdő és haladó búvárok egyaránt megtalálhatják itt a számukra tökéletesen megfelelő merülőhelyet a nyitott és zárt öblöktől kezdve, a sziklás zátonyokon át, a számos hajóroncsig. Emellett, a búvárkodáson kívül a víz felett is számos program és látványosság várja az ide látogató turistákat, mint például a 7000 éves kultúra és történelem felfedezése, számtalan rendezvény, sportolási lehetőségek, vagy csak egy kis pihentető strandolás a tengerparton.

A szervezők nagyon hasznos és színes programmal készültek, amit profi módon meg is valósítottak a több mint száz résztvevővel. A első napon egy "felfedező merülés" után, amit a helyi búvárközpontok vezényeltek le, megkezdődött a hivatalos program, amelynek keretein belül előadásokat hallhattunk többek között Málta és a térség helyzetéről Simon Sciberrastól (Chairman of Professional Diving Schools Association), majd a Máltai Egyetem egyik professzora tartott érdekes előadást a térségben természetes és mesterséges úton megjelenő idegen élőlények problémájáról, illetve a DAN (Divers Alert Network) európai képviselője beszélt a legújabb felsőoktatási programjukról, amit a helyi egyetemmel közösen indítanak ebben a évben. Ezen a jó hangulatú összejövetelen, amit az ikonikus Popeye Village-ben rendeztek meg, lehetőségünk nyílt egy kis ismerkedésre, és a nemzetközi búvár tapasztalatok megosztására is.


A második napon a részvevők, a kirendelt helyi búvárbázisok munkatársainak segítségével Gozo szigetén, a Karwela nevű hajóroncsnál hajtottak végre egy nagyszabású közös merülést (European Union Dive), amelynek keretein belül a hajóroncsot ideiglenesen feldíszítették 26 Európai Uniós ország zászlajával. A merülés után a résztvevőknek lehetőségük nyílt a DAN szakemberei által a helyszínen felállított mobil orvosi vizsgálóban egy meglehetősen alapos fülvizsgálaton is részt venni.



A harmadik napon, szervezett program keretében, lehetőségünk nyílt megcsodálni Málta és Gozo víz feletti nevezetességeit, lenyűgöző helyekre kalauzoltak minket, mint pl. a gozói Citadella vagy Valetta óvárosi része.

A fenti programok mellett a Máltán üzemelő magyar UEF búvárbázisnak, a Lagoon Dive Center-nek, köszönhetően lehetőségem nyílt két ráadás merülésre is, amelyek alkalmával megtapasztaltam, hogy Málta és környéke számtalan víz alatti élményt és látnivalót rejt, szóval még sokszor vissza kell térnem ide, hogy felfedezzem amit csak lehet.

Összességében az Első Európai Búvár Találkozó beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, megismertem sok érdekes és a búvárkodás szempontjából fontos embert, megismertem Málta és Gozo szigetét víz alatt és víz felett, valamint sokat tanultam az európai búvár trendekről. Remélem, a ígéreteknek megfelelően, ez az éves találkozó tradíció lesz, és a következőn is lesz szerencsém részt venni. Máltát és Gozo szigetét kezdő és haladó búvárnak egyaránt jó szívvel ajánlom, illetve mindenkinek, aki szeret utazni.



A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF oktatója.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2017. szeptember 10., vasárnap

Ćutin - A végtelen falak és mélységek birodalmában II. rész

Az első merülés jócskán kivett mindenkiből. A felszerelések szét-, majd újbóli összeszerelése után ki-ki egy csendes zugot keresett magának a hajón, ahol kicsit egyedül tudott maradni gondolataival, pihenhetett, regenerálódhatott. Jó két órányi felszíni idő várt ránk, amit az árnyékban hűsölve, a tengerben úszkálva, beszélgetéssel pihenéssel töltöttünk.


Természetesen előjöttek a merülés alatt látottak, az élmények, benyomások. Könnyű merülés volt, jócskán kihasználtuk a megengedett merülési mélység és idő adta lehetőségeket. Rá kellett jönnünk, hogy Ćutin tagolt sziklafalai még rengeteg felkutatni valót nyújtanak.


A két óra gyorsan eltelik, ha az ember fáradt. De hív a mélység, hát indulunk. Eligazítás, öltözés, ellenőrzés..., csak a szokásos procedúrák, s már csobban is mindenki a vízbe. A terv az, hogy ugyanezt a falat nézzük meg, csak a másik oldalról. Áramlattal nem kell számolnunk, marad a kényelmes lebegés.


Merülési tervünk sekélyebb vizekbe vezet minket, alattunk tátong a mélység. A plató szélét elérve balra fordulunk, s ereszkedünk a fal mellett, míg el nem érjük mélységünket, ahol még marad elég fenékidőnk, hogy végigmerüljünk a fal ezen szakaszán.



A leszakadás itt is hasonló képet mutat. Alattunk hatalmas lila gorgónia bokrok, míg mélységünkben sárga legyezőkorallok díszítik a szürke sziklákat. A falat tátongó üregek, repedések tagolják, menedéket adva a nem kicsi skorpióhalnak.


Az üregek árnyékos oldala tele van élettel. Lámpánk fénye megtölti színnel a sötétben szürkének tűnő üregeket. Csodálatos látványt nyújtanak.


Nem fukarkodott a természet. Moszatok és szivacsfélék, zsákállatok sokasága teríti be a hasadékot. Nincs egy szabad nézetcentiméter sem, mindent ural az élet.


Leszakadt hálódarabok jelzik, hogy azért ember is jár erre, ha másért nem, hát halászni, horgászni. Rég beszakadt halászhálók foszlányai, kötelek, zsinórok teszik kísértetiessé a falat. Mintha egy elhagyatott vár falán lebegő pókháló lenne, elmúlt időkre utalva.


Varsákat is találunk, üresen tátongnak a mélységben. Régiek már, valószínűleg leakadtak, beszakadtak, azonban, ha bele téved egy-egy hal, esetleg homár, rabjává válik, de ezúttal nincs mit kimenteni.


Ismét túl gyorsan lejár az időnk, persze nem panaszkodásképpen, hisz festői gorgóniás sziklakertet vonultat fel előttünk a természet, de mindig olyan gyorsan elillan az a fránya fenékidő. Jön az emelkedés, a továbbkutatás.


Ebben a kisebb mélységben úszva könnyebben észrevesszük a moszatok közt megbúvó apróságokat. Csőférgek tollseprűre hasonlító nyúlványai lebegnek az épp csak érezhető áramlatban, így szűrik ki az apró planktonokat.


A viaszrózsa karjai közt apró garnélákra bukkanunk, alig észrevehető áttetsző kis testük. A hatalmas árnyék közeledtére vissza is húzódnak a rózsa biztonságot nyújtó karjai közé.


Természetesen a kis kedvenceim is felvonultatnak egy-két apróságot. A barnamoszat lágy ágain alig 1-2 centiméteres ház nélküli tengeri csigákat találhatunk. A lila fonalcsiga a legelterjedtebb az Adria vizeiben, de számos más példányával is összefuthatunk.


Ismét magashátú durbincs rajokba botlom, kísérem őket egy darabig szikláról-sziklára. Ha óvatosan közelítek egészen közel engednek.

Egy sziklaperem érdekes alagútszerű képződményt formál, körülötte zsong az élet. Kisebb-nagyobb kétsávos tengeri durbincsok úszkálnak körülötte. Ezüstszínű pikkelyeik csillognak a napfényben. Mint egy akváriumban, elképesztő a látvány! Átengedem magam a pillanatnak, a lebegésnek, a kellemesen langyos víznek.


Már nem sietünk sehova, hisz mindenki épp biztonsági megállóját tölti a hajó alatti sekély vízben. Nagyon szeretek ebben a kis mélységben kutatni. Számos apró élőlény bújik meg a sziklák között, nem is beszélve arról, hogy a polipok kedvelt helye is éppen a plató üreges, köves, néhol fűvel benőtt aljzata.


Próbálkozásom siker koronázza, az egyik üregből kíváncsi szemek néznek vissza rám. Nem nagy, talán harminc centis kis példány lehet. Karjaival, tapogatói segítségével gyorsan köveket húz ürege bejáratához. Így próbálja megtéveszteni a hívatlan vendéget. Odébbállok. Értem én…


Átúszóm a tengerifű mező fölé, hátha itt is szerencsém lesz. Csikóhal, esetleg szépia után kutatok. Sajnos most nem járok sikerrel, ellenben örömmel nyugtázom, hogy egyre több sonkakagyló található a környéken. A ma már védett puhatestű egy időben szinte teljesen eltűnt a közeli vizekből, azonban az utóbbi egy-két évben számos fiatal példánnyal találkoztam. Ez mindig örömmel tölt el, látni, ahogy a természet regenerálja önmagát.


Második merülésünk is lassan lejár, több, mint hatvan perce vagyok a víz alatt. Bár nem vágyakozom túlságosan a felszínre, lassan a felszínre emelkedem én is. Visszaérve a hajóra már jókedv fogad, csak rám vártak, jöhet az ebéd.  A merüléstől még kissé kábultan, fáradtan ülünk asztalhoz. Az ebéd finom illata azonban meghozza az étvágyat. Hal, hús, mi szem s szájnak ingere. Mindenki megtalálja a fogára valót. Hajónk is elindul, visszatérünk az öbölbe, ami előző este is alvóhelyül szolgált. Ahogy végignézek a horizonton ismét csak az olajsima tenger.


Ahogy az itteniek mondanák „bonaca” - nekem béke és csend. Holnap újabb merülésekkel gazdagítjuk helyismeretünket Ćutin végtelen mélységekbe szakadó sziklafalairól. De addig még előttünk az éjszaka.


Későn sikerül álomra hajtanom fejem, megállt a levegő, csak a kabócák mindenen átszűrődő ciripelése hallatszik. Lassan álomba ringat a hajó, a monoton ciripelés. Elengedem a napot, pihenek a holnapra, újabb kalandokra.


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF oktatója, a fotók a szerző saját fotói.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2017. augusztus 2., szerda

Ćutin - A végtelen falak és mélységek birodalmában I. rész

Mindent körülvesz a csend. A tenger sós illata átjárja a testem, jól esik minden lélegzetvétel. Nincs más, csak az olajsima kékség. A lassan beszűrődő fénysugarak megcsillannak a hajó korlátján. Hamarosan megtelik élettel, nyüzsgéssel. Kihasználva a kábult csendet, végiggondolom a mai napom. Régi álmom válik valóra. Na, nem túl nagy álom, de számomra kedves. Végre eljutottam a sokak által kedvelt merülőhelyhez, Ćutinhoz. Elképzelem a gyönyörű gorgóniákat, a körülöttem úszkáló halakat. Merengésemből a generátor mélyen búgó hangja riaszt fel, ébresztőt fújva hajónk utasainak is. 


Szafarink fő állomásának Ćutint választottuk, terveink szerint két egész napot szentelünk a helynek. Ćutin két kisebb szigetből áll az Adriai tengeren: Mali és Veli Ćutinból, Cres sziget keleti partvonalán fekszenek.
Lassan ébred a hajó, kávé illata csalogat a szalonba, megédesítve az ébredés nehéz pillanatait. Gyors reggeli után átmeneti szálláshelyünket elhagyva indulunk Ćutin felé.


A fél órás hajóút kitörli az álom maradék foszlányait is szemünkből. Helyét átveszi a készülődés. A búvárfelszerelések hamar a helyükre kerülnek. Merülőtársak kijelölése, eligazítás, irány a kékség. Bevallom, izgalommal készültem erre a merülésre. Kíváncsi voltam, mi fogad. Merültem már jópár helyen az Adrián, volt ilyen is olyan is, de bármilyen is volt, mindig tartogatott látnivalót, szépséget. Nagy csobbanások egymásutánja, s már indulhatunk is lefelé.


Könnyen elérjük az alattunk fekvő, fűvel benőtt plató szélét, ahol aztán kitárul alattunk a mélység. A 40 méter alá is leszakadó fal fantasztikus látványt nyújt. Húz lefelé a mélység, korlátainkat szem előtt tartva le is merülünk a fal alsó harmadához. Ebben a mélységben még van időnk körülnézni. 


A sziklákat hatalmas lila gorgónia csokrok borítják. Köztük sárga kéményszivacs telepek, tengeri labda, zsákállatok, barna- és vörösmoszat telepek fedik a sziklákat. 


Közülük kiemelkedik egy-egy agancs szivacs. Élénk narancssárga színével megtöri a lila gorgóniák uralmát.


Bár ebben a mélységben már kevesebb fény szűrődik le, ezért lámpát használunk. Midig meglep, micsoda átváltozáson megy át a fal egy kis mesterséges fény hatására. Életre kelnek a sziklák, üregek. A csíkos sepregető rák megriadva húzódik ürege biztonságába, nem mintha bántani akarnánk. 


A szivacsok is megmutatják igazi színüket. A tüskés szivacs fehéres, halvány rózsaszínes, míg a rózsaszín hengerszivacs igazi színorgiát tár elénk. 


Ha kicsit alaposabban megvizsgáljuk a szivacsokat akár leopárdcsigákat is találhatunk. Ezek a lapos testű, csupasz-kopoltyús csigák semmivel össze nem téveszthetők. Fehér alapszínüket, barnás-feketés foltok tarkítják.


A szivacsok közt megakad a szemem egy-egy csodaszép tenyeres bőrkorallon. Vöröses-barnás alapszínén a fehér kis polipok, mint megannyi csillag „ragyognak”, ahogy az apró kis tapogatók mozognak a vízben.


Az üregeket kezdem el vizsgálni, hátha szembe néz velem egy languszta vagy angolna. Hát langusztával most ugyan nem sikerült összefutnom, de egy termetes tengeri angolna azért szembenézett velem az egyik üreg mélyéről.


Az időnk gyorsan fogy, komputerem már figyelmeztet, hogy emelkedjek. Kisebb mélységben folytatom az üregek átkutatását. A lila gorgóniákat a sziklafalon most felváltják a sárgák. Lassan minden színesebb lesz. 



Felemelkedve 5-10 méteres mélységben úszunk vissza a hajóhoz. A barnamoszattal, tengeri fűvel benőtt plató rengeteg halnak ad otthont. Durbincsok, sügér félék, ajakos halak úszkálnak körülöttünk. A barnamoszat mezőn feltűnnek jól ismert barátaink a magas hátú durbincsok. Hatalmas rajuk áthömpölyög a sziklákon. Aranysávjuk meg-megcsillan a napfényben. Elidőzök szédítő táncukat nézve. 


Mennék utánuk, de már nem lehet. Műszereim jelzik, hogy lejárt az időm. A további felfedezéseket egy következő merülésre kell halasztanom. Cutin végtelen falainak csupán egy kis morzsáját ismerhettem meg az imént, de hamarosan újra találkozunk.

A cikk folytatása itt olvasható >>


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF oktatója, a fotók a szerző saját fotói.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2017. július 25., kedd

Tamás búvár naplója: #01 Szélből a mélybe


Sziasztok! Kotsis Tamásnak hívnak és éppen a horvát Adrián vagyok, a Blue Bay búvárbázison. Terveim szerint rövidesen megkezdem búvár tanulmányaimat és egészen az oktatói szintig meg sem állok. Az ehhez vezető utamat, kétségeimet, sikereimet, azaz a tapasztalataimat szeretném megosztani időről-időre ezen a blogon, hogy mások is betekintést nyerhessenek a búvárrá válás pillanataiba, ezzel együtt saját kis víz alatti világomba.

Imádom a kalandos életet. Tulajdonképpen már a születésem is kalandosra sikerült, mert éppen a nagy budapesti taxis tüntetés idejére esett (1990-ben), de szerencsére anyukámat átengedték a blokádon a kórházig amikor megindult a szülés. 
Korán, már kisgyerek koromban megtanultam úszni, versenyszerűen űztem is ezt sportot, így a víz szeretete sosem volt kérdés számomra. Az uszodában mindig próbáltam többet a víz alatt maradni és hosszabb távokat megtenni egy levegővel. A nyári úszótáborokban többször is megdorgáltak amiért a víz alatt egy levegővel úsztam át a 25 méteres medencét (nem is értettem miért...), és tudat alatt lassan elkezdett megfogalmazódni bennem mit is szeretnék, bár erre csak sokkal később ébredtem rá. 

Talán a kalandvágyam miatt, később sportoktató lettem, és az elmúlt években szörf-, vitorlás-, illetve sí- és snowboard oktatóként működtem, vagyis elmondhatom hogy a víz minden halmazállapota közel áll hozzám. Szeretem ezt az életmódot, ráadásul mindig van valamilyen új élmény, sztori is. Például a nyári “harcos” szelekben történt, amikor egyszerre öt szörfössel foglalkoztam a vízen, és hiába a részletes parti gyakorlatok, a szélrózsa minden irányába szétszéledtek, én pedig hol szörffel, hol kajakkal cikáztam közöttük (mondjuk számomra jó kis edzésnek bizonyult). Egy másik alkalommal ketten mentünk be egy holland sráccal, aki nagyon szerette volna erős szélben is próbára tenni a tudását. Ugyan a kezdetekben kevesebb, de később egyre több sikerrel szált harcba az elemekkel és a méteres hullámokkal, szóval a végén már jókat szörfözhettünk oda vissza a tajtékzó balcsin. 

Szörfös szelfi

De nemcsak a nyarak, a telek sem voltak soha unalmasak. Minden évben jöttek hozzánk egyetemisták buli sítáborozni, ahol a hangsúly sosem a sporton volt, viszont jókat mulattunk egy-egy hegyrefutás, matracverseny alkalmával, vagy egy buli után a homályos tekintetekkel megjelenő leendő sielők és snowboarderek között, akik a hóban háton fekve “túlélésre” játszottak. (pl. a Technoviking alias Kertitörpe, de ez egy másik blog sztorija...) 

Sípályán

A téli síszezonban ismerkedtem meg egy olyan búvároktatóval, akinek búvárbázisa van az adriai tengerparton. Beszélgetésünk közben eleinte csak kérdésekkel bombáztam és próbáltam betekintést nyerni egy búvárbázis életébe, de hamar eluralkodott rajtam a gondolat, hogy ha eddig sikerrel oktattam négy sportágat, miért ne képezhetném magam tovább egy újabb, számomra nem teljesen ismeretlen, de mégis merőben más világban. Miért ne ismertethetném meg másokkal a víz alatti létezés szó szerint felemelő, súlytalan élményét, vagy akár a víz alatti karikafújás tudományát. Én kérdeztem rá először hogy alkalmazna-e, hogyan lehetnék búvároktató, és hogyan fogjak hozzá az egészhez. Tisztában voltam vele, hogy nem megy majd egyik napról a másikra, hanem egy hosszabb folyamata lesz, egyik uszonycsapásról a másikra "merülni lefelé" a búvár ranglétrán. Végül is megállapodtunk és a nyári szezont már itt kezdtem az Adrián, a Blue Bay búvárbázison. Célom, hogy búvároktató legyek, élményt, tudást szerezhessek az itt töltött idő alatt, és mindezt megoszthassam másokkal is a naplómban, vagy később akár személyesen is a leendő búvár tanítványaimmal. 

Várnak tehát az első lépések a víz felé, de ez már a következő bejegyzésem témája lesz. 


A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője vendégszerző.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!

2015. október 17., szombat

A nagy találkozás

Selmeczi Dániel 15 éve járja a tengereket. Legnagyobb sikereit a cápák fotózásával aratta és ahol lehetősége van, filmekben, fotóival és nyilatkozataival is felszólal az ember pusztításának kitett faj védelmében. Tavaly a Magyar Természetfotósok Szövetsége az Év Természetfotósának nyilvánította, amely igazi különlegesség egy víz alatti fotós életében. Olvasóinknak, most egy nemrégen történt és szokatlan víz alatt találkozás történetét mondja el, amit különleges képeivel illusztrálunk.

Talán nem csak a fotóim mutatják, hogy valami különös módon kötődöm a tengerhez: valahogy itt érzem igazán, hogy otthon vagyok, megnyugtat a felszín és elvarázsol a mély Ezért is töltök minden évben legalább 4 hetet kedvenc térségemben a megunhatatlan Dél-szudáni vizeken, ahol alattunk igazi érintetlen vadvilág terül el, ami annak ellenére mindig új élményt tud adni, hogy a Világ számos tengerén merültem már. Nem is gondoltam volna, hogy mit tartogat nekem erre az évre: olyat, amit búvár ritkán élhet át…

Tegnap szokatlan dolog történt. Tökéletes időnk volt: a víz nem túl meleg, így nem is kell túl mélyre merülnünk, hogy cápákat, vagy egyéb más nagy halakat lássunk. A harmadik merülésnél békésen úszkáltunk a zátonyfal mellett és már a korall fal vége felé közeledtünk. A csodálatos élővilágot figyeltem, és néha kipillantottam a kékbe, hátha valamilyen érdekes, nagyobb halat vagy halrajt láthatok, amit érdemes lencsevégre kapni. Néhány óriás makrélát láttam a mélykék tengerben éppen a zátony felé tartottak. Furcsa volt, hogy egyenesen felém. Először csak pár darab, majd ahogy felemeltem a gépet, a keresőben már több tucatot láttam. A következő másodpercekben több száz óriási, közel egy méteres halakból álló raj vett minket körül. Exponáltam párat, de igazából azt sem tudtam merre nézzek, mert mindenhol láttam és éreztem őket. Tudtam, azért jöttek, hogy megnézzék a „látogatókat”.

fotó: Selmeczi Dániel

Egy percig sem tartott a szemle, és olyan gyorsan ahogy jöttek, úgy el is tűntek a mélységben. Irinával, a társammal egymásra néztünk és mindketten éreztük, ritka eseménynek voltunk szemtanúi. És még nem volt vége. Sok legendát hallottam már a barrakudákról, hogy milyen veszélyesek lehetnek az emberre. Az egyik indonéz utamon találkoztam egy búvárvezetővel, akinek a vádliját szó szerint leharapta egy barrakuda. Ahogy elmondta, a felszínen lebegett, várta a zodiacot (kisérőcsónak) és feltehetően valami megcsillant a felszerelésén amire egy méretes barrakuda végzetes támadásba lendült. Egyiptomban meséltek egy olyan esetet, mikor egy szerencsétlen búvárnak az arcába harapott a ragadozó. Szegény egy életen át viseli ennek a szörnyű találkozásnak a nyomait…

A legendák jártak a fejemben, amikor pár nap múlva Szudán legdélebbi zátonyánál jártunk. Kora délután volt, ketten merültünk Irinával, hogy pár képet készítsünk egy különlegesen nagy, édesszájú halról, ami a világon csak ebben a régióban él. A mélységmérőm 19 métert mutatott, és a szembejövő áramlás egyre erősödött. A kékben egy barrakuda raj cikázott, miközben az egész zátonyt beborította az élőlények végtelenül színes sokasága. A lágy és a kemény korallok minden négyzetcentimétert elleptek, burjánzott a víz alatti élet. Hihetetlenül gyönyörű és sokszínű látvány volt. Egy pillanatra megálltam éppen azon gondolkodva, melyik témát fotózzam, amikor egy óriási magányos barrakuda úszott be a látómezőmbe. Kezdtem felemelni a kamerámat, hogy gyorsan csináljak pár képet, hiszen tudom ezek az egyedülálló példányok nem szeretik a búvárok társaságát, és gyorsan eltűnnek. Azonban most, valahogy minden máshogy történt.

fotó: Selmeczi Dániel

A kb. 1,5 méteres viharvert példány egyenesen a szemembe nézett, majd körözve egyre közelebb és közelebb úszott hozzám. Nem ijedek meg sok mindentől a víz alatt, sőt keresem a vállalható veszélyt, de most ijesztő volt ahogy rám nézett, és éreztem, hogy nem nagyon szereti hogy itt vagyok. A másodpercek kezdtek lassulni, ahogy egyenesen a szemébe néztem és követtem minden mozdulatát, és amikor egy kicsit eltávolodott, jeleztem Irinának, hogy jöjjön közelebb. Most már kettőnk körül úszott, és - újabb szokatlan dolog - a két búvár jelenléte sem térítette el igazán. Hát a hátnak, miközben próbáltam a gépemmel odébb tessékelni - erre még a tigris cápa is óvatosabb lesz -, de vadul rávágott a fejével a vakukarra. Mint egy dühös kutya úgy kezdte el csattogtatni az állkapcsát, mutogatva riasztóan méretes fogait. Tudtam, hogy ha menekülőre fogjuk, nem sok esélyünk marad a túlélésre, hiszen a tenger egyik leggyorsabb vadászával álltam szemben. Megpróbáltuk magunkat egy fél üregben meghúzni, azonban a barrakuda még mindig felettünk körözött. Látszott, hogy nem tágít. Az volt az érzésem, hogy a lábamat figyeli. Fehér sortban voltam, búvárruha nélkül. Mintha az az indonéz búvár, is így járt volna, akinek a vádliját harapta meg, nagyon csúnya sérülést okozva. Szép lassan elkezdtünk hátrálni, hogy fedezéket találjunk, arra gondolva, hogy valamilyen terület védő magatartás váltotta ki a halból ezt a váratlan reakciót. A barrakuda azonban nem hátrált. Látszott a viselkedésén, meg akarja mutatni, hogy senki más, csak Ő az úr ezen a zátonyon.

Tenger alatti fotózásaim során, már találkoztam a tengerek szinte összes nagy és veszélyes ragadozójával, a nagyfehér- és tigris cápákkal, ámbrás cetekkel és még sorolhatnám, de most éreztem először, hogy egy a ragadozó a prédájának tekint engem, és most éppen azt mérlegeli, hogy támadjon-e vagy ne. Talán most fordult elő velem először, hogy nem akartam „kihúzni a gyufát” és nem exponáltam egyet sem, mert éreztem, nem biztos, hogy jó ötlet a vakuval pár centiméterről belevillantani egy ilyen ragadozó szemébe. A testemet elöntötte az adrenalin, a lábamon állt a szőr, a pulzusom az egekbe szökött. Hátborzongatóan furcsa érzés volt, hogy egy hal kihozza az emberből a préda szerepét, és egy pillanatra elvakított a félelem. Majd hirtelen az egyik pillanatban, szinte fénysebességre kapcsolva kilőtt vagy 10 méterre, majd megállt, visszafordult, és megmutatta még egyszer a fogait. Ezzel azt hittem véget is ért a „terror” akció, már fordultam volna megnyugtatón Irina felé, de de nem, mert megint újra felénk közelített. Fenyegetően ismét tett néhány kört körülöttünk, majd szép lassan, mondhatni elegánsan távozott.

Megkönnyebbültünk ugyan, de bevallom nem igazán tudtam feldolgozni az eseményeket, annyira a történtek hatása alatt voltam. Több mint 2500 merülés alatt, eddig semmilyen hasonló szituációval nem találkoztam. Ahogy elértük a tartalék gázkészletünket a biztonsági megálló szintjére emelkedtünk, felnéztem és a zodiac is megérkezett és hogy tudjuk, hogy nem volt véletlen egyszer csak újra feltűnt a régi ismerős! Ugyanaz a barrakuda közeledett felénk kb. 5 méteres mélységben, aki az előbb ránk ijesztett - nem hittem a szememnek, hogy most ugye ez vicc. Szerencsére nem történt baj, csak vetett ránk egy pillantást, és mintha mi sem történt volna, hanyagul tovább úszott. Mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy biztosan elhagyjuk-e a felségterületét.

A további napokban a nagy barrakudákat fokozott figyelemmel kísértük a merüléseink során. Éppen egy ismeretlen zátonyon merültünk ahol az erős áramlás miatt elsodródtunk a platótól, így a nyílt vízben kellett a felszínre emelkednünk. A felszíni jelzőbóját felengedtem, ezzel jelezve a helyzetünket a csónakoknak, hogy hamarosan a felszínre érünk. Ahogy a bója himbálózott a felszínen felkeltette egy magányos barrakuda egyed kíváncsiságát, és már ott is termett, hogy ellenőrizze mi is történik. Az előző incidens még pár nap elteltével is élénken élt bennünk, azonban miután kiderült, hogy ez a barrakuda nem veszélyes, és a bójánk sem ehető, ráadásul mi sem voltunk a számára annyira érdekesek, már tovább is állt.

Elsőként szálltam be a csónakba. Irina még lenézett mielőtt felhúzta volna magát a vízből, majd hirtelen Barrakudák kiáltással, gyors mozdulatokkal követte szemével a ragadozókat. Felvettem a maszkomat és a csónakból benéztem a víz alá. Szokatlan formákra lettem figyelmes, ugyanis a nagy barrakudák nem járnak csapatban. Ők mindig magányosak. Ahogy közelebb kerültek hozzánk felismertem, sailfish-ek (vitorláskardoshal) voltak. Szóltam német merülő társunknak, felvettem az uszonyomat, elkaptam a gépemet és már újra a vízben voltam. Három sailfish úszott körbe-körbe, látszott érdeklődnek irántunk, hogy milyen élőlények lehetünk. Néha megmutatták nagy, vitorlaszerű hátúszójukat, együtt, formációban mozogtak, és úgy 5 csodálatos percet töltöttek velünk ezek a nyílt vízi igen ritka ragadozok, majd eltűntek a nagy kékségben. Fantasztikus látvány volt.

Néhány nap múlva egy másik zátonyon ismét merülni indultunk- szokás szerint kettesben. Mostanában nem igazán szeretem a nagycsoportos merüléseket, mert ez olyan mintha az erdőben egy nagy csoporttal csörtetve próbálnánk közel kerülni a vadállatokhoz, mindenki elképzelheti mennyire lehet sikeres egy ilyen túra. Ezért, ha tehetem mindig megpróbálok egyedül, vagy másodmagammal, és a zátony valamelyik “háborítatlan” részén merülni.

fotó: Selmeczi Dániel

Nagyon aktív életet találtunk aznap a felszín alatt. Tonhalak, jackek és egyéb nyílt vízi fajok vadásztak egy óriási kishalak alkotta „felhőben”. Az egyik kiszögelésnél megálltunk úgy kb. 30 méteres mélységben, és várakozva figyeltük a történéseket. Pár perc elteltével Irina elkezdte aktívan ütögetni a palackját, ezzel a hanggal jelezve, hogy valami szokatlant lát. Odanéztem, és alig hittem a szememnek. Egy óriási barrakudát láttam, alig pár centiméterre tőle. Azonban ez a példány sokkal nagyobb volt, mint a pár nappal ezelőtt látott „félelmetes” egyed. A szívverésem azonnal felgyorsult és Irina rémült szemei sem segítettek, hogy a helyzetet könnyedén kezeljem. Irka közben a hátam mögé helyezkedett. Láttam, hogy a GoPro-ja (akciókamera) be van kapcsolva, és folyamatosan rögzít. Ismét a hal szemébe néztem, és most elhatároztam, nem mutatok félelmet. Szép lassan elkezdtem közelíteni a „szörny” felé.

Az elmúlt 10 év technikáját követtem, és elhatároztam most fotózni fogok! Már az előző szituációban is megbántam, hogy nem exponáltam egyet sem, ami kiváló lehetőség lett volna készíteni pár igen különleges képet erről a ragadozóról, de akkor más volt a helyzet. Pár másodperc múlva már farkasszemet néztük a barrakudával, alig pár centiméteres távolságról, de most már a keresőn keresztül. Az idős példány csak állt, mint egy szobor, hiszen pontosan tudta Ő a „zátonyok királya”, neki itt semmilyen bántódása nem eshet. Lőttem párat, de nem tudtam azt a képet elkészíteni amit elképzeltem, ugyanis közben több búvár is érkezett, így az intim pillanat lehetősége szertefoszlott. A barrakuda közben észrevette a többi buborékoló betolakodót, én megpróbáltam még párszor a közelébe férkőzni, de már nem sikerült. Élményekkel, de mégis némileg csalódottan tértem vissza a felszínre.

A nap hátralévő részében csak ez a kép járt az eszembe. Tudtam nagyon jó lehetőségem lett volna egy igen jó képre, olyanra ami általában egyszer adatik meg egy víz alatti fotós életében. Elhatároztam, hogy újra megpróbálom. Másnap délután ismét vissza tértünk ehhez a víz alatti zátonyhoz. A tenger most a mérges oldalát mutatta, aznap jó kétméteres hullámok ostromolták a zátonyt, hajónk mint a dióhéj hánykolódott a vízen. Ennek ellenére a többször ellenőrzött felszerelésemmel izgatottan ugrottam a fehéren fodrozódó hullámok közé, szerencsére úgy kétméteres mélységben már minden zaj megszűnt, és teljes nyugalom volt.

fotó: Selmeczi Dániel

A tegnapihoz hasonló látvány fogadott, ami jó előjelnek tűnt. Az előző kiszögelés felé vettük az irányt abban bízva, hogy az a tegnapi találkozás megismételhető. Ahogy közeledtünk a kékben, a rengeteg hal között felismertem ugyanazt a példányt, de most nem volt barátkozós hangulatban: lassan, de határozottan úszott a nyílt víz felé. Azt már réges-rég megtanultam, hogy kergetni egy halat sok eredményre nem vezet. Azt kell megvárnunk, amíg Ő akarja a találkozást. Így a taktikát most a türelemre helyeztem át. Elfoglaltuk úgy kb. 25 méteres mélységben a pozíciónkat és vártunk. Mondhatni idegtépő volt…, hosszú-hosszú percek teltek, de nem történt semmi. Elkezdtem a környező zátony részeken is szétnézni, hátha csak máshol úszkál, felügyeli a területét. Már a merülés 46. percében jártunk, a légzőgázom nagy részét már elfogyasztottam és a dekompresszió nélküli eltölthető időm is egyre csökkent.

Az járt a fejemben, hogy milyen furcsa dolgot is művelek itt a Vörös-tenger egyik távoli részén, várok egy barrakudára ugyanazon a ponton ahol egy napja láttam. Körülettem több száz, vagy talán ezer hal úszkál, miközben - mint egy humán lényre, akinek emlékei, gondolatai vannak - vártam rá, csakis rá, egy barrakudára…, ha jól belegondolok, ez képtelenség!

Kezdtem elszomorodni, mert ki tudja mennyi időt kell majd várnom egy újabb lehetőségre. Egyszer csak megtörtént az, amire régen vártam. Balról valamit éreztem. Lassan odafordítottam a fejem, és kb. fél méterre tőlem ott állt a „torpedó”. Rögtön megismertem! Az én tegnapi barrakudám volt, akivel már barátkoztunk. Fényes testén megcsillantak a beszűrődő napsugarak, gyönyörű, izgalmas látványt nyújtott. Teljesen lenyűgözött a szituáció, olyan volt az egész, mintha egy megbeszélt találkozóra érkeztünk volna mindketten. Fehér fogai úgy világítottak a vízben, mint a hold a sötét égbolton. Nekem lebegett ott és várta, hogy mi történik. Áldottam a sorsot és hát persze magamat is az elszántságomért, mert a türelmem meghozta a régen várt eredményt. Éreztem, hogy most végre lehetőségem adódik lefotózni a zátonyok csúcs ragadozóját, ráadásul ugyanazt a hatalmas példányt, akivel egy nappal ezelőtt már találkoztam. Hirtelen a búvár komputerem éles sípolással jelezte, hogy letelt a dekompresszió nélküli időm, így már csak zsilipeléssel tudok majd a felszínre emelkedni. Ügyet sem vetettem rá, hiszen itt állok a tökéletes alkalom előtt, most fotóznom kell.

fotó:Selmeczi Dániel

A fényképezőgépet és a vakukat már réges-rég beállítottam, hiszen pontosan tudtam milyen képet szeretnék majd készíteni. Éreztem, hogy most minden adott a tökéletes képhez. Visszatartottam a lélegzetem és nagyon lassan közelítettem a barrakuda felé, szemtől - szembe akartam vele kerülni, hiszen csak így tudom majd a legjobb képet elkészíteni. Csak a témára koncentráltam, a képkivágásra és a pontos élességre. Ahogy közelítettem exponáltam párat, mert nem tudtam mennyire tudok majd közel férkőzni hozzá, hogy mennyit enged majd a „modell”. Egyszer csak a keresőben felismertem azt a képet amiről álmodoztam. EZ-AZ ujjongtam magamban ordítva és meghúztam az exponáló gombot. Nem volt szükséges megnéznem a kijelzőn az elkészült képet mert tudtam, megvan az a „barrakuda kocka” amire régóta vágytam. A gyilkos - közel 10 centiméteres - fogak sokaságától mindössze alig egy ujjnyi választott el. Ez a távolság volt szükséges ahhoz, hogy ez a különleges, és egyedi kép megszülethessen.

Ahogy leengedtem a maszkom elől a gépet, éreztem, hogy ezzel véget is ért a „nagy találkozás”. A barrakuda utoljára még megnézett, talán elköszönt, majd elfordult tőlem, és méltóságteljesen a nyílt vizek felé vette az irányt. Én pedig, megköszöntem neki, hogy valóra váltotta ezt régi álmomat…


Nem szeretném misztifikálni a történetet, de olyan dolog, dolgok sorozata történt velem, ami csak nagyon ritkán fordul elő egy víz alatti fotós életében. Csodálatos találkozás volt ez, egy igazán egyedi, különleges és mondhatjuk nagyon is személyes. Talán nem túlzok, de úgy éreztem, történt közöttünk valami. Intim volt és felejthetetlen. Valahogy így képzelem el a vad természet és az ember találkozását, békében és tisztelettel egymás iránt - túl a félelmen is...

Az írás először a Fotovideo Magazinban jelent meg, Selmeczi Dániel a UEF búvároktatója.

Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!