V. ZS: A búvárkodással 10 éves koromban találkoztam először, amikor a nagybácsim Elba szigete mellett levitt a víz alá. Azonnal megfogadtam, hogy az életben soha többé nem fogok búvárkodni. Később mégis megváltozott a hozzáállásom, a természet szeretete és tisztelete visszacsábított a víz alá. 1985-ben tettem le az első búvárvizsgámat, amit sorban követett a többi minősítés egészen a merülésvezetői szintig.
UEF: Mi hajtott hivatásos irányba?
V. ZS: Egy ismerősöm egyszer megkeresett azzal, hogy búváriskolát akar alapítani Szegeden és felajánlotta az oktatói státuszt, amit el is fogadtam. Ez 1998-ban volt.
UEF: Miért a UEF-re esett a választásod?
V. ZS: Akkoriban még nem létezett a UEF, ezért az egyik amerikai oktatási rendszerhez mentem, az oktatói minősítésemet Németországban szereztem. Ezután évekig dolgoztam oktatóként, majd a saját búváriskolámat is elindítottam. A UEF-ről búvároktató ismerőseimtől hallottam először és csupa pozitív dolgot, ez felkeltette az érdeklődésemet. Megkerestem a UEF vezetőségéből Nagy Sándort, akivel nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk, úgyhogy nem volt kérdés hol folytatom tovább az oktatói karrieremet. Ma is úgy gondolom, hogy egy lendületes, fiatalos, profi csapathoz tartozom és büszke vagyok rá.
UEF: Van emlékezetes búvárélményed, vagy merülőhelyed?
V. ZS: Talán a Blue Hole a Vörös-tengeren, ami egy híres-hírhedt, éppen ezért kultikus merülőhely Dahab mellett. Szenzációs, életre szóló élmény, sohasem fogom elfelejteni azt a merülést. A másik, szerencsére gyakoribb de nem kevésbé meghatározó élmény, amikor egy búvártanuló megköszöni neked, hogy egy új világ kapuit nyitottad meg előtte.
UEF: Szerinted milyennek kellene lennie egy oktatóképzőnek?
V. ZS: A búvároktatókat képző tréner - akárcsak a többi oktató - lelkiismeretesen végzi a munkáját, tanfolyamokat tart miközben viselkedésével példát is mutat. Ezen felül részt vállal a UEF életében úgy, hogy gyakorlati tudását és tapasztalatát proaktív módon ajánlja fel a közös szellemi tőke gyarapításához. Legalábbis én így képzelem.
UEF: Nem titok, hogy a UEF szerbiai nyitása hozzád köthető, van valamilyen új információd ezzel kapcsolatban?
V. ZS: A nemzetközi terjeszkedés egy új stratégiai irány a UEF történetében, ehhez kapcsolódik a szerbiai nyitás gondolata is. Mivel a Vajdaságban születtem azt hiszem elég jó rálátásom van a szerbiai búvár életre, viszonyokra. Első körben olyan aktív búvárokat kerestem itt, akik felismerik a UEF oktatási rendszer előnyeit, és nemcsak szimpatikusnak találják azt, de kellő perspektívát is látnak benne saját üzleti elképzeléseik megvalósításához. Az előkészítés és puhatolózás periódusa után 2016-ban sikeres oktatói vizsgát tett az első szerb UEF búvároktató, Vladislav Ivkovic. Ezt követően indulhatott el a szerbiai UEF búvárképzés, és azóta mintegy tucatnyi búvárminősítést adtunk már ki. A következő jelentősebb lépés egy oktató átminősülő (crossover) tanfolyam lesz 2017-ben. Most úgy látom, hogy a szerb piac hosszútávon is komoly üzleti lehetőségeket és stabil partneri kapcsolatokat jelent a UEF számára.
UEF: A családod hogyan "viseli" a búvár karrieredet?
V. ZS: Szerencsés vagyok, mert nagyon megértő és a munkámban tökéletesen támogató családi hátteret tudhatok magam mögött, amit soha nem tudok eléggé meghálálni, szóval ezúton is köszönöm nekik!
UEF: Van olyan amire büszke vagy?
V. ZS: A szerbiai pozíciók eddigi kiépítésében meglehetősen sok munkám fekszik, ezért talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha az elért eredmények legalábbis jóérzéssel töltenek el.
UEF: Úgy tudom, hogy hallássérült búvárokat is képzel...
V. ZS: Igen, már évek óta nagyon jó a kapcsolatunk a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségével (SINOSZ). A szövetség elnöke Tapolczai Gergő is nálam tette le a búvárvizsgát. Mindig felemelő élmény látni, hogy - a felszínen egyébként hendikepes embertársaink - a víz alatt mennyire felszabadultan érzik magukat, a szó szoros értelmében megszabadulva a felszíni lét gyötrelmeitől, hátrányos helyzetük tudatának átmeneti elvesztésétől.
UEF: Milyen terveid vannak a közeljövőben?
V. ZS: A következő lépés, hogy a kiépített szerbiai pozíciónkat megerősítsük és lehetőség szerint növeljük is a UEF piaci részesedését. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az év elején már három olyan búvárklub/iskola is lesz, ahol kizárólag UEF rendszerben oktatnak majd, illetve nyárra talán már meglesz az első tengerparti UEF Training Dive Center is, ami (de ez még titok ;) Montenegróban lesz. Személyes terveim között természetesen továbbra is szerepel az eddigi oktatói munkám folytatása, és a fogyatékkal élők búvárképzése, hogy még többek számára tárhassam szélesre a kék világ kapuit.
UEF: További sikeres munkát és balesetmentes merüléseket kívánunk Zsolt!
A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
N. GY: A búvárkodás volt előbb. Még 1987-ben a sorkatonaság előtt elhatároztam, hogy nem akarom tétlenül tölteni azt a másfél évet a seregben, ezért jelentkeztem egy MHSZ búvár előképzésre. A bevonuláskor mélységi felderítő voltam egy elit csapatban Szolnokon, majd egy hirtelen jött lehetőséggel élve bekerültem ennek az egységnek a búvárcsoportjához. Tényleg nem unatkoztam, még a nehézbúvár minősítést is megszereztem. Leszerelés után, már ezt a tudást kamatoztatva, a Vízműveknél helyezkedtem el mint ipari búvár, itt az ivóvízkutak karbantartása volt a feladatom.
UEF: Hogyan kerültél kapcsolatba a barlangi búvárkodással?
N. GY: Ugyanaz a késztetésem vitt a barlangba, ami annak idején a búvárkodást eredményezte, újabb kihívást, érdekes feladatot keresetem, de már a búvárkodás területén. Így jutottam el a Molnár János-barlangba merülni. Tetszett nagyon, így kezdődött a barlangi búvár történet, ennek már több mint tíz éve.
UEF: Egy barlangi búvár palack nélkül is járja a barlangokat?
N. GY: A barlangi merüléseken összeismerkedtem néhány hasonló érdeklődésű emberrel. Egy idő után nem csak az az igény fogalmazódott meg bennünk, hogy más barlangokat is felfedezzünk, de az is, hogy elinduljunk a száraz barlangokba. Hamar rájöttünk ugyanis, hogy a biztonságos barlangi búvárkodáshoz a száraz gyakorlat szinte elengedhetetlen. Erre jó példa Izverna, ahol 300-400 méterre kell becipelni a felszerelést. Ha életedben nem voltál még barlangban, akkor ezt a feladatot sokkal nehezebben oldod meg. Egy sor izgalmas kérdés vetődik fel: mi van akkor, ha az összes cuccot át kell vinni egy folyón? vagy ha fel kell húzni a magasba? vagy ha kizárólag olyan járatokon tudsz bejutni, ahol kúszva lehet csak közlekedni? Világos, hogy előbb találunk jó választ ezekre a kérdésekre is, ha tisztában vagyunk a barlangok jellegzetességeivel. Valójában nem is lehet élesen különválasztani a száraz és a vizes barlangászkodást, de egy biztos, a barlangászok vágyakozva nézik a barlangi búvárokat…, gondold el, szerencsétlenek kúsznak-másznak a szűk járatokban, köteleken csüngenek, mi meg bemegyünk a barlangba és repülünk, akár hatalmas tereken át.
UEF: Melyik volt a legemlékezetesebb barlangi élményed?
N. GY: Jóformán csak ilyen élményeim vannak. Nem is kell messzire menni, a Molnár János-barlang például egyszerűen gyönyörű, minden merülés elbűvöl. De hogy mondjak mást is, a Szlovéniában található Jelovicska-barlang is nagyon sokat adott. Ez egy félig vizes, félig száraz barlangüreg a hegyoldalban, kis barlangi folyóval, tavacskákkal, gyorsan lefolyó vizekkel, sárral, szóval nehéz, bonyolult terepnek számít. Merülték már mások is korábban, de úgy gondolták, hogy nincs már tovább járat. Mi mást gondoltunk. Két-három támadással megmerülve kiderítettük, hogy tényleg van. További három négy alkalommal merülve meg is találtuk az átjárást. Így elmondva gyorsan megy, a valóságban egy-két hónap telt el a fázisok között. Néhány szifon és felszín átúszása után végül átértünk egy új, hatalmas terembe, ahol felbukkanva leírhatatlan érzés volt, hogy ezt előttünk még a világon senki sem látta. Összesen 1,5 km barlangjáratot fedeztünk fel a hegy gyomrában, amit egy csomó filmmel, videóval és poligon térképpel dokumentáltunk.
UEF: Nem régen minősültél át, miért pont a UEF-re esett a választásod?
N. GY: Engem kifejezetten a technikai vonal, azon belül is a barlangi búvárkodás érdekelt, éppen ezért egy ilyen külföldi búvárszervezet oktatói minősítését szereztem meg annak idején. Egy idő után láttam, hogy a technikai sztenderdek nem teljesen életszerűek és nem is mindig érik el a céljukat. Na meg, miért is toljam egy távoli kontinensen lévő vállalkozás szekerét, ha van itthon is? Így jött a UEF, ami egy magyar búvároktatási rendszer, magyar búvároktatókkal, magyar tananyagokkal, és ami talán ennél is fontosabb, magyar lélekkel és teljesen gyakorlatias nézőponttal. Mindig is úgy gondoltam, hogy a magyar szürkeállomány nemcsak megállja a helyét, de képes felvenni a nemzetközi versenyt is. Ez igaz a búvárkodásra is. A hazai hivatásos búvárok szerintem vannak olyan jók szakmailag, mint a nemzetközi élvonal. A UEF-nél még új a technikai búvároktatás, a sztenderdeket folyamatosan fejlesztik, így megfelelő szakmai háttérrel és kellő ambícióval megvan a lehetősége a konstruktív szakmai párbeszédnek, az egyéni hozzáadott érték közössé konvertálásának.
UEF: Mire vagy a legbüszkébb?
N. GY: Büszke vagyok rá, hogy barlangi búvároktató vagyok, hogy sokat merültem barlangokban, és hogy komoly kutatómunka van a hátam mögött. Úgy érzem mindezek kellőképpen megalapozzák a szakmai hátteremet, ami elengedhetetlen a hitelességhez. Nem tudok egyetérteni vele és elszomorít a tudat, hogy léteznek ma Magyarországon olyan “technikai” búvároktatók, akik különösebb gyakorlati tapasztalat nélkül, néhány merüléssel a hátuk mögött képeznek barlangi búvárokat, valamiféle rosszul értelmezett üzleti érdeknek alárendelve, általa szentesítve. Azt is látom, hogy a barlangi búvárkodás egyeseknek divatsport, a minősítés pedig csak egy trófea a többi között, de én inkább komolyan veszem. A búvárkodásnak ez a válfaja szerintem olyan embereknek való, akik lelkesek, rászánják a kellő időt, pénzt és energiát a tudás megszerzésére, folyamatos fejlesztésére.
UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
N. GY: Természetesen szeretnék minél többet merülni a Molnárban a jövőben is, illetve tenni a barlang további fejlesztéséért, hiszen nagyon szeretem és élvezem is ezt a fajta tevékenységet. Szeretném folytatni a szlovéniai kutatásainkat, hiszen nagyon sokat adott nekünk ez a terep, illetve minél több szép, izgalmas barlangot megmerülni, ahol csak lehetséges. Búvároktatás oldalról azon vagyok, hogy nem futószalagon, de folyamatosan legyenek körülöttem olyan barlangi búvár tanulók, akikkel érdemes foglalkozni, és akik közül kikerülhetnek majd a jövő barlangi búvároktatói is. Azt gondolom, hogy a feltételek most ideálisak, a Molnárnál jobb helyszínt pedig el sem tudok képzelni a hazai barlangi búvárképzés fellegváraként.
UEF: Ehhez kívánunk neked jó munkát és balesetmentes merüléseket!
A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
UEF: A tavalyi munkád alapján kiérdemelted az Év Legeredményesebb Oktatója címet a UEF-nél, amihez szívből gratulálok. Komoly elismerés ezt mindenki tudja, de most egy kicsit arról mesélj, hogy mi van mögötte, mi a titkod?
V.L: Mondhatnám azt is, hogy ilyen szerencsésen alakult, de nem. Valójában tervezett és szisztematikusan végigvitt munkának az eredménye. Nincsen titkom, viszont fontosnak tartom, hogy minden búvárnak a lehető legnagyobb személyes figyelmet szenteljem, hiszen nem vagyunk egyformák, különböző elképzelésekkel, igényekkel és képességekkel rendelkezünk. Úgy vélem, ezeket kell mielőbb felismerni, és ehhez alakítani, ilyen módon személyessé tenni a búvár képzését, mert csak ennek lehet végül mindenki számára pozitív hozadéka. A búvárképzés nem sorozatgyártás.
UEF: Mi volt a legelső búvár élményed?
V.L: Itt most annak kellene jönnie, hogy egy nagy gyermekkori álmom vált valóra, de ez nem lenne igaz. A rideg valóság az, hogy egy egyiptomi nyaraláson tettem először víz alá a fejemet és egy normál felfedező merülésen vettem részt. Amint visszaléptem a hajó fedélzetére, már tudtam hogy ez az én világom, és nemhogy búvár, de hivatásos búvár leszek. Igen eltökélt és céltudatos voltam, ezért gyorsan haladtam előre a minősítések megszerzésében. Egyébként ez nálam nem csak a búvárkodásra igaz, hanem az egész életfelfogásomra jellemző: nem veszek kis fát, mert nincs időm megvárni amíg felnő, nagy fát veszek egyből.
UEF: Miért pont a UEF-re esett a választásod?
V.L: Szerintem a hivatásos búvárrá válás, vagy inkább érés során az oktatónak kulcsfontosságú szerepe van. Ez persze nálam is így volt, sokat tanultam az oktatómtól szakmailag és a UEF-et is rajta keresztül ismertem meg. Már elsőre szimpatikus volt, hogy magyar oktatási rendszerről van szó, ami ráadásul világviszonylatban is színvonalas tananyagokkal rendelkezik, és hogy profi magyar búvároktatók állnak mögötte. Ezek után meg sem fordult a fejemben, hogy más alternatívát válasszak, és nem bántam meg, jól érzem magam itt.
UEF: Van kedvenc merülőhelyed?
V. L:Nem tudok egyetlen konkrét helyet megnevezni. Engem mindig inkább a következő hely izgat, előre nézek, ott keresem a varázslatot. Azt mondanám inkább, hogy kedvenc helyeim vannak, több, és ezekre összességében nézek. Nem csak a merülőhely maga érdekel a látnivalóival, hanem a partner búvárbázis, az infrastruktúra, a személyzet, és az e mögött kialakult kapcsolatok. Nekem fontos, hogy bárhová menjek is ott jó legyen a kapcsolatom a partnerrel, mert csakígy tudok korrekt és jó hangulatú túrát megvalósítani. Ezért aztán abszolút előnyben részesítem a UEF búvárbázisokat, olyannyira, hogy néhánnyal már szinte családias a kapcsolatunk.
UEF: Hogyan telnek a dolgos hétköznapjaid?
V. L: Nálam alapvetően két pilléren áll a búváriskola, ami az új ügyfelek felkutatását és a meglévő ügyfelekkel történő kapcsolattartást jelenti. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogyan lehetne még valamit hozzátenni, vagy javítani az eddigieken. Napi szinten a tanfolyamok, illetve más programok szervezése és megtartása a feladatok egyik része, a másik része az üzleti partnerekkel történő információcsere és a kapcsolatok ápolása. Ez így elmondva persze egyszerűen hangzik, de azért sokszor elég fárasztó munka. Kell hozzá egy nagy adag elköteleződés, na meg jó napirend, és ha mindez megvan, még mindig nem mentesül az ember a bukásoktól és csalódásoktól, ehhez pedig kitartás kell.
UEF: A családdal hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat?
V. L: Megértő családi hátteret tudhatok magam mögött. A feleségem és az egész családom elfogadta, hogy fanatikus búvár vagyok, sőt, Virág lányom szintén merül és már haladó búvár. A család többi tagja viszont csak távolról szemléli vizes kedvtelésünket.
UEF: Mire vagy a legbüszkébb?
V. L: Jó érzéssel gondolok az egész eddigi búvároktatói karrieremre és természetesen nagyon örülök az Év Legeredményesebb Oktatója elismerésnek is. Ahogyan mondtam is már, jól érzem magam a UEF-nél, és büszke vagyok rá hogy itt lehetek.
UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
V. L: Haladni tovább, ezért megcéloztam a tréneri, vagyis az oktatóképző minősítési szintet. Szeretném kivenni a részemet a jövő búvároktatóinak a képzéséből, mert úgy gondolom ez olyan mint a versenysportban az utánpótlás-nevelés. Tudom, hogy ez nekem is egy hosszabb tanulási folyamat lesz, de örömmel állok elébe.
UEF: Sok sikert a tervekhez és köszönöm a beszélgetést!
(fotó: Czomba Sándor)
A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
H.A: A búvárkodás iránti érdeklődés ugyan már korábban is megvolt, de az első valódi búvár élményemet 18 éves koromban szereztem, amikor a haverokkal az Adrián nyaraltunk. Igaz, itt még csak sznoriztunk, készülékünk nem volt, de nekem az is nagyon tetszett. El is határoztam, hogy egyszer majd elmegyek egy búvártanfolyamra. De persze mindig közbejött valami, mígnem 1997-ben megnősültem és a feleségemmel elhatároztuk, hogy nászútra búvárkodni megyünk, ez lesz a hab a tortán. Be is iratkoztunk egy tanfolyamra ahol már a nyílt vízi merüléseket is a Vörös-tengerre terveztük, és talán mondanom sem kell, hogy meghatározó élmény volt.
UEF: Hogyan jött a hivatásos karrier?
H.A: Tudatosan alakítottam. Igaz, eleinte csak annyi volt a célom, hogy legalább ne kelljen sokat költeni erre a hobbira. Ezt úgy tudtam megoldani, hogy amikor tehettem besegítettem a búvárok képzésébe. Idővel egyre többet vállaltam, és innen már egyenes volt az út a búvároktató pályához, ami egyébként is közel áll hozzám, hiszen mindig szerettem emberekkel foglalkozni.
UEF: Van kedvenc merülőhelyed?
H.A: Őszintén, nem igazán tudok mondani ilyet. A merülést elsősorban a merülés érzése miatt szeretem és nem annyira a látnivalók miatt. Oké, merültem már például hatalmas pöröjcápa rajban, tényleg nagy fless, felszökött az adrenalin, de nem mondanám hogy ezért a kedvenc merülőhelyem. Inkább azok közé a búvárok közé tartozom, akik mindenhol találnak valamit ami érdekes a számukra. Például a mai napig szeretek Gyékényesen merülni, nyilván van benne egy csomó emlék is, de arra sem mondanám hogy a kedvenc merülőhelyem, mert nincs ilyen.
UEF: Nem titok, hogy a UEF technikai búvár vonalának, a TechLine-nak te vagy az egyik “atyja”. Ez hogyan kezdődött?
H.A: Egy idő után már kevésnek éreztem a rekreációs merüléseket, ezért újfajta kihívást kerestem és így adódott a technikai vonal. Ez hasonlóan épül fel mint a hobbi merüléseknél, mindig egy szinttel előrébb, feljebb lépsz tudásban és tapasztalatban egyaránt. A probléma ott kezdődött, hogy nem találtam itthon olyan rátermett technikai oktatót, akivel végigvihettem volna a képzésemet. Nem járok távol az igazságtól ha azt mondom, hogy az egyik tanfolyamot az egyik oktatónál, a másikat viszont már másik oktatónál végeztem. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért nem lehet egy helyen és egy rendszerben megoldani a technikai képzést Magyarországon. Gondoltam egyet és megkerestem Nagy Sándort, a UEF egyik alapító tulajdonosát, leültünk beszélgetni és nyitott fülekre találtam, ezzel indult a UEF TechLine.
UEF: Hogyan telnek a dolgos hétköznapjaid?
H.A: Még csak néhány hete hogy hivatalosan is megnyitotta kapuit új búvárbázisunk a budapesti Molnár János-barlangban. Gyakorlatilag most teljesen ennek szentelem minden időmet. A fő tennivalók a merülések előzetes időpont egyeztetése, illetve a napi merülések köré szerveződnek. Ezeken felül a barlangban folyó tudományos kutatómunka koordinálása és a technikai búvárképzés ad még tennivalót.
A családdal hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat?
H.A.: Szerencsére a családban mindenki, feleségem és a két fiam is merül, így van fogalmuk róla mit csinálok amikor dolgozom. Ráadásul a feleségem is vállalkozó, úgyhogy tökéletesen érti a helyzetemet és lelkileg is támogat. A vakációkat viszont lehetőség szerint mindig együtt töltjük, most is a téli szünetben családi síelésre mentünk.
UEF: Mire vagy a legbüszkébb?
H.A: A Molnár János-barlangban évekig nem, vagy csak “fű alatt” lehetett merülni. A búvárok értetlenül álltak a jelenség előtt: adott egy világklasszis barlang de tilos merülni benne, hogy lehet ez?? Na ennek most vége, aki kíváncsi rá megnézheti a helyet, az ajtó nyitva áll. Eddig jobbára külföldiek jöttek, de egyértelműen pozitívak a visszajelzések. Nemcsak a barlangról és a merülésekről, de a kiépítettségről, a merülések szervezéséről és biztonságáról is elismerően szólnak. Erre tényleg büszke vagyok, de nagyon sok munka van benne.
UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
H.A: Szeretném a hazai különleges merülőhelyeket, mint amilyen a Molnár János-barlang, a nemzetközi búvárkörökben is ismertté és elismertté tenni. Olyan vonzó, speciális merülési lehetőségeket teremteni és ajánlani a külföldi búvároknak ami idecsábítja őket. Véleményem szerint Magyarország adottságai ilyen szempontból kimagaslóak. Emellett szeretném a hazai technikai búvárképzés fellegvárává tenni az új búvárbázist. Ehhez persze nemcsak lelkes érdeklődőkre, de elhivatott oktató utánpótlásra is szükség lesz. Azért nem aggódom, a kezdet biztató, én pedig továbbra is optimista vagyok.
UEF: Sok sikert a tervekhez és köszönöm a beszélgetést!
A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
Selmeczi Dániel 15 éve járja a tengereket. Legnagyobb sikereit a cápák fotózásával aratta és ahol lehetősége van, filmekben, fotóival és nyilatkozataival is felszólal az ember pusztításának kitett faj védelmében. Tavaly a Magyar Természetfotósok Szövetsége az Év Természetfotósának nyilvánította, amely igazi különlegesség egy víz alatti fotós életében. Olvasóinknak, most egy nemrégen történt és szokatlan víz alatt találkozás történetét mondja el, amit különleges képeivel illusztrálunk.
Talán nem csak a fotóim mutatják, hogy valami különös módon kötődöm a tengerhez: valahogy itt érzem igazán, hogy otthon vagyok, megnyugtat a felszín és elvarázsol a mély Ezért is töltök minden évben legalább 4 hetet kedvenc térségemben a megunhatatlan Dél-szudáni vizeken, ahol alattunk igazi érintetlen vadvilág terül el, ami annak ellenére mindig új élményt tud adni, hogy a Világ számos tengerén merültem már. Nem is gondoltam volna, hogy mit tartogat nekem erre az évre: olyat, amit búvár ritkán élhet át…
Tegnap szokatlan dolog történt. Tökéletes időnk volt: a víz nem túl meleg, így nem is kell túl mélyre merülnünk, hogy cápákat, vagy egyéb más nagy halakat lássunk. A harmadik merülésnél békésen úszkáltunk a zátonyfal mellett és már a korall fal vége felé közeledtünk. A csodálatos élővilágot figyeltem, és néha kipillantottam a kékbe, hátha valamilyen érdekes, nagyobb halat vagy halrajt láthatok, amit érdemes lencsevégre kapni. Néhány óriás makrélát láttam a mélykék tengerben éppen a zátony felé tartottak. Furcsa volt, hogy egyenesen felém. Először csak pár darab, majd ahogy felemeltem a gépet, a keresőben már több tucatot láttam. A következő másodpercekben több száz óriási, közel egy méteres halakból álló raj vett minket körül. Exponáltam párat, de igazából azt sem tudtam merre nézzek, mert mindenhol láttam és éreztem őket. Tudtam, azért jöttek, hogy megnézzék a „látogatókat”.
fotó: Selmeczi Dániel
Egy percig sem tartott a szemle, és olyan gyorsan ahogy jöttek, úgy el is tűntek a mélységben. Irinával, a társammal egymásra néztünk és mindketten éreztük, ritka eseménynek voltunk szemtanúi. És még nem volt vége. Sok legendát hallottam már a barrakudákról, hogy milyen veszélyesek lehetnek az emberre. Az egyik indonéz utamon találkoztam egy búvárvezetővel, akinek a vádliját szó szerint leharapta egy barrakuda. Ahogy elmondta, a felszínen lebegett, várta a zodiacot (kisérőcsónak) és feltehetően valami megcsillant a felszerelésén amire egy méretes barrakuda végzetes támadásba lendült. Egyiptomban meséltek egy olyan esetet, mikor egy szerencsétlen búvárnak az arcába harapott a ragadozó. Szegény egy életen át viseli ennek a szörnyű találkozásnak a nyomait…
A legendák jártak a fejemben, amikor pár nap múlva Szudán legdélebbi zátonyánál jártunk. Kora délután volt, ketten merültünk Irinával, hogy pár képet készítsünk egy különlegesen nagy, édesszájú halról, ami a világon csak ebben a régióban él. A mélységmérőm 19 métert mutatott, és a szembejövő áramlás egyre erősödött. A kékben egy barrakuda raj cikázott, miközben az egész zátonyt beborította az élőlények végtelenül színes sokasága. A lágy és a kemény korallok minden négyzetcentimétert elleptek, burjánzott a víz alatti élet. Hihetetlenül gyönyörű és sokszínű látvány volt. Egy pillanatra megálltam éppen azon gondolkodva, melyik témát fotózzam, amikor egy óriási magányos barrakuda úszott be a látómezőmbe. Kezdtem felemelni a kamerámat, hogy gyorsan csináljak pár képet, hiszen tudom ezek az egyedülálló példányok nem szeretik a búvárok társaságát, és gyorsan eltűnnek. Azonban most, valahogy minden máshogy történt.
fotó: Selmeczi Dániel
A kb. 1,5 méteres viharvert példány egyenesen a szemembe nézett, majd körözve egyre közelebb és közelebb úszott hozzám. Nem ijedek meg sok mindentől a víz alatt, sőt keresem a vállalható veszélyt, de most ijesztő volt ahogy rám nézett, és éreztem, hogy nem nagyon szereti hogy itt vagyok. A másodpercek kezdtek lassulni, ahogy egyenesen a szemébe néztem és követtem minden mozdulatát, és amikor egy kicsit eltávolodott, jeleztem Irinának, hogy jöjjön közelebb. Most már kettőnk körül úszott, és - újabb szokatlan dolog - a két búvár jelenléte sem térítette el igazán. Hát a hátnak, miközben próbáltam a gépemmel odébb tessékelni - erre még a tigris cápa is óvatosabb lesz -, de vadul rávágott a fejével a vakukarra. Mint egy dühös kutya úgy kezdte el csattogtatni az állkapcsát, mutogatva riasztóan méretes fogait. Tudtam, hogy ha menekülőre fogjuk, nem sok esélyünk marad a túlélésre, hiszen a tenger egyik leggyorsabb vadászával álltam szemben. Megpróbáltuk magunkat egy fél üregben meghúzni, azonban a barrakuda még mindig felettünk körözött. Látszott, hogy nem tágít. Az volt az érzésem, hogy a lábamat figyeli. Fehér sortban voltam, búvárruha nélkül. Mintha az az indonéz búvár, is így járt volna, akinek a vádliját harapta meg, nagyon csúnya sérülést okozva. Szép lassan elkezdtünk hátrálni, hogy fedezéket találjunk, arra gondolva, hogy valamilyen terület védő magatartás váltotta ki a halból ezt a váratlan reakciót. A barrakuda azonban nem hátrált. Látszott a viselkedésén, meg akarja mutatni, hogy senki más, csak Ő az úr ezen a zátonyon.
Tenger alatti fotózásaim során, már találkoztam a tengerek szinte összes nagy és veszélyes ragadozójával, a nagyfehér- és tigris cápákkal, ámbrás cetekkel és még sorolhatnám, de most éreztem először, hogy egy a ragadozó a prédájának tekint engem, és most éppen azt mérlegeli, hogy támadjon-e vagy ne. Talán most fordult elő velem először, hogy nem akartam „kihúzni a gyufát” és nem exponáltam egyet sem, mert éreztem, nem biztos, hogy jó ötlet a vakuval pár centiméterről belevillantani egy ilyen ragadozó szemébe. A testemet elöntötte az adrenalin, a lábamon állt a szőr, a pulzusom az egekbe szökött. Hátborzongatóan furcsa érzés volt, hogy egy hal kihozza az emberből a préda szerepét, és egy pillanatra elvakított a félelem. Majd hirtelen az egyik pillanatban, szinte fénysebességre kapcsolva kilőtt vagy 10 méterre, majd megállt, visszafordult, és megmutatta még egyszer a fogait. Ezzel azt hittem véget is ért a „terror” akció, már fordultam volna megnyugtatón Irina felé, de de nem, mert megint újra felénk közelített. Fenyegetően ismét tett néhány kört körülöttünk, majd szép lassan, mondhatni elegánsan távozott.
Megkönnyebbültünk ugyan, de bevallom nem igazán tudtam feldolgozni az eseményeket, annyira a történtek hatása alatt voltam. Több mint 2500 merülés alatt, eddig semmilyen hasonló szituációval nem találkoztam. Ahogy elértük a tartalék gázkészletünket a biztonsági megálló szintjére emelkedtünk, felnéztem és a zodiac is megérkezett és hogy tudjuk, hogy nem volt véletlen egyszer csak újra feltűnt a régi ismerős! Ugyanaz a barrakuda közeledett felénk kb. 5 méteres mélységben, aki az előbb ránk ijesztett - nem hittem a szememnek, hogy most ugye ez vicc. Szerencsére nem történt baj, csak vetett ránk egy pillantást, és mintha mi sem történt volna, hanyagul tovább úszott. Mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy biztosan elhagyjuk-e a felségterületét.
A további napokban a nagy barrakudákat fokozott figyelemmel kísértük a merüléseink során. Éppen egy ismeretlen zátonyon merültünk ahol az erős áramlás miatt elsodródtunk a platótól, így a nyílt vízben kellett a felszínre emelkednünk. A felszíni jelzőbóját felengedtem, ezzel jelezve a helyzetünket a csónakoknak, hogy hamarosan a felszínre érünk. Ahogy a bója himbálózott a felszínen felkeltette egy magányos barrakuda egyed kíváncsiságát, és már ott is termett, hogy ellenőrizze mi is történik. Az előző incidens még pár nap elteltével is élénken élt bennünk, azonban miután kiderült, hogy ez a barrakuda nem veszélyes, és a bójánk sem ehető, ráadásul mi sem voltunk a számára annyira érdekesek, már tovább is állt.
Elsőként szálltam be a csónakba. Irina még lenézett mielőtt felhúzta volna magát a vízből, majd hirtelen Barrakudák kiáltással, gyors mozdulatokkal követte szemével a ragadozókat. Felvettem a maszkomat és a csónakból benéztem a víz alá. Szokatlan formákra lettem figyelmes, ugyanis a nagy barrakudák nem járnak csapatban. Ők mindig magányosak. Ahogy közelebb kerültek hozzánk felismertem, sailfish-ek (vitorláskardoshal) voltak. Szóltam német merülő társunknak, felvettem az uszonyomat, elkaptam a gépemet és már újra a vízben voltam. Három sailfish úszott körbe-körbe, látszott érdeklődnek irántunk, hogy milyen élőlények lehetünk. Néha megmutatták nagy, vitorlaszerű hátúszójukat, együtt, formációban mozogtak, és úgy 5 csodálatos percet töltöttek velünk ezek a nyílt vízi igen ritka ragadozok, majd eltűntek a nagy kékségben. Fantasztikus látvány volt.
Néhány nap múlva egy másik zátonyon ismét merülni indultunk- szokás szerint kettesben. Mostanában nem igazán szeretem a nagycsoportos merüléseket, mert ez olyan mintha az erdőben egy nagy csoporttal csörtetve próbálnánk közel kerülni a vadállatokhoz, mindenki elképzelheti mennyire lehet sikeres egy ilyen túra. Ezért, ha tehetem mindig megpróbálok egyedül, vagy másodmagammal, és a zátony valamelyik “háborítatlan” részén merülni.
fotó: Selmeczi Dániel
Nagyon aktív életet találtunk aznap a felszín alatt. Tonhalak, jackek és egyéb nyílt vízi fajok vadásztak egy óriási kishalak alkotta „felhőben”. Az egyik kiszögelésnél megálltunk úgy kb. 30 méteres mélységben, és várakozva figyeltük a történéseket. Pár perc elteltével Irina elkezdte aktívan ütögetni a palackját, ezzel a hanggal jelezve, hogy valami szokatlant lát. Odanéztem, és alig hittem a szememnek. Egy óriási barrakudát láttam, alig pár centiméterre tőle. Azonban ez a példány sokkal nagyobb volt, mint a pár nappal ezelőtt látott „félelmetes” egyed. A szívverésem azonnal felgyorsult és Irina rémült szemei sem segítettek, hogy a helyzetet könnyedén kezeljem. Irka közben a hátam mögé helyezkedett. Láttam, hogy a GoPro-ja (akciókamera) be van kapcsolva, és folyamatosan rögzít. Ismét a hal szemébe néztem, és most elhatároztam, nem mutatok félelmet. Szép lassan elkezdtem közelíteni a „szörny” felé.
Az elmúlt 10 év technikáját követtem, és elhatároztam most fotózni fogok! Már az előző szituációban is megbántam, hogy nem exponáltam egyet sem, ami kiváló lehetőség lett volna készíteni pár igen különleges képet erről a ragadozóról, de akkor más volt a helyzet. Pár másodperc múlva már farkasszemet néztük a barrakudával, alig pár centiméteres távolságról, de most már a keresőn keresztül. Az idős példány csak állt, mint egy szobor, hiszen pontosan tudta Ő a „zátonyok királya”, neki itt semmilyen bántódása nem eshet. Lőttem párat, de nem tudtam azt a képet elkészíteni amit elképzeltem, ugyanis közben több búvár is érkezett, így az intim pillanat lehetősége szertefoszlott. A barrakuda közben észrevette a többi buborékoló betolakodót, én megpróbáltam még párszor a közelébe férkőzni, de már nem sikerült. Élményekkel, de mégis némileg csalódottan tértem vissza a felszínre.
A nap hátralévő részében csak ez a kép járt az eszembe. Tudtam nagyon jó lehetőségem lett volna egy igen jó képre, olyanra ami általában egyszer adatik meg egy víz alatti fotós életében. Elhatároztam, hogy újra megpróbálom. Másnap délután ismét vissza tértünk ehhez a víz alatti zátonyhoz. A tenger most a mérges oldalát mutatta, aznap jó kétméteres hullámok ostromolták a zátonyt, hajónk mint a dióhéj hánykolódott a vízen. Ennek ellenére a többször ellenőrzött felszerelésemmel izgatottan ugrottam a fehéren fodrozódó hullámok közé, szerencsére úgy kétméteres mélységben már minden zaj megszűnt, és teljes nyugalom volt.
fotó: Selmeczi Dániel
A tegnapihoz hasonló látvány fogadott, ami jó előjelnek tűnt. Az előző kiszögelés felé vettük az irányt abban bízva, hogy az a tegnapi találkozás megismételhető. Ahogy közeledtünk a kékben, a rengeteg hal között felismertem ugyanazt a példányt, de most nem volt barátkozós hangulatban: lassan, de határozottan úszott a nyílt víz felé. Azt már réges-rég megtanultam, hogy kergetni egy halat sok eredményre nem vezet. Azt kell megvárnunk, amíg Ő akarja a találkozást. Így a taktikát most a türelemre helyeztem át. Elfoglaltuk úgy kb. 25 méteres mélységben a pozíciónkat és vártunk. Mondhatni idegtépő volt…, hosszú-hosszú percek teltek, de nem történt semmi. Elkezdtem a környező zátony részeken is szétnézni, hátha csak máshol úszkál, felügyeli a területét. Már a merülés 46. percében jártunk, a légzőgázom nagy részét már elfogyasztottam és a dekompresszió nélküli eltölthető időm is egyre csökkent.
Az járt a fejemben, hogy milyen furcsa dolgot is művelek itt a Vörös-tenger egyik távoli részén, várok egy barrakudára ugyanazon a ponton ahol egy napja láttam. Körülettem több száz, vagy talán ezer hal úszkál, miközben - mint egy humán lényre, akinek emlékei, gondolatai vannak - vártam rá, csakis rá, egy barrakudára…, ha jól belegondolok, ez képtelenség!
Kezdtem elszomorodni, mert ki tudja mennyi időt kell majd várnom egy újabb lehetőségre. Egyszer csak megtörtént az, amire régen vártam. Balról valamit éreztem. Lassan odafordítottam a fejem, és kb. fél méterre tőlem ott állt a „torpedó”. Rögtön megismertem! Az én tegnapi barrakudám volt, akivel már barátkoztunk. Fényes testén megcsillantak a beszűrődő napsugarak, gyönyörű, izgalmas látványt nyújtott. Teljesen lenyűgözött a szituáció, olyan volt az egész, mintha egy megbeszélt találkozóra érkeztünk volna mindketten. Fehér fogai úgy világítottak a vízben, mint a hold a sötét égbolton. Nekem lebegett ott és várta, hogy mi történik. Áldottam a sorsot és hát persze magamat is az elszántságomért, mert a türelmem meghozta a régen várt eredményt. Éreztem, hogy most végre lehetőségem adódik lefotózni a zátonyok csúcs ragadozóját, ráadásul ugyanazt a hatalmas példányt, akivel egy nappal ezelőtt már találkoztam. Hirtelen a búvár komputerem éles sípolással jelezte, hogy letelt a dekompresszió nélküli időm, így már csak zsilipeléssel tudok majd a felszínre emelkedni. Ügyet sem vetettem rá, hiszen itt állok a tökéletes alkalom előtt, most fotóznom kell.
fotó:Selmeczi Dániel
A fényképezőgépet és a vakukat már réges-rég beállítottam, hiszen pontosan tudtam milyen képet szeretnék majd készíteni. Éreztem, hogy most minden adott a tökéletes képhez. Visszatartottam a lélegzetem és nagyon lassan közelítettem a barrakuda felé, szemtől - szembe akartam vele kerülni, hiszen csak így tudom majd a legjobb képet elkészíteni. Csak a témára koncentráltam, a képkivágásra és a pontos élességre. Ahogy közelítettem exponáltam párat, mert nem tudtam mennyire tudok majd közel férkőzni hozzá, hogy mennyit enged majd a „modell”. Egyszer csak a keresőben felismertem azt a képet amiről álmodoztam. EZ-AZ ujjongtam magamban ordítva és meghúztam az exponáló gombot. Nem volt szükséges megnéznem a kijelzőn az elkészült képet mert tudtam, megvan az a „barrakuda kocka” amire régóta vágytam. A gyilkos - közel 10 centiméteres - fogak sokaságától mindössze alig egy ujjnyi választott el. Ez a távolság volt szükséges ahhoz, hogy ez a különleges, és egyedi kép megszülethessen.
Ahogy leengedtem a maszkom elől a gépet, éreztem, hogy ezzel véget is ért a „nagy találkozás”. A barrakuda utoljára még megnézett, talán elköszönt, majd elfordult tőlem, és méltóságteljesen a nyílt vizek felé vette az irányt. Én pedig, megköszöntem neki, hogy valóra váltotta ezt régi álmomat…
Nem szeretném misztifikálni a történetet, de olyan dolog, dolgok sorozata történt velem, ami csak nagyon ritkán fordul elő egy víz alatti fotós életében. Csodálatos találkozás volt ez, egy igazán egyedi, különleges és mondhatjuk nagyon is személyes. Talán nem túlzok, de úgy éreztem, történt közöttünk valami. Intim volt és felejthetetlen. Valahogy így képzelem el a vad természet és az ember találkozását, békében és tisztelettel egymás iránt - túl a félelmen is...
Az írás először a Fotovideo Magazinban jelent meg, Selmeczi Dániel a UEF búvároktatója.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
UEF: Kezdjük talán azzal, hogy hol laksz és mivel foglalkozol, Robi?
M.R: Szentesen lakom a családommal együtt és búvároktató vagyok a Magyar Honvédség 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezrednél, a magyar katonabúvárok “bölcsőjében”. Főtörzsőrmester mesterbúvárként az én feladatom a katonabúvárok kiképzése. Büszke vagyok rá, hogy a legmagasabb minősítésű rangidősként idestova 20 éve képzem a bakákat ezen a helyen.
UEF: Hogyan lettél katonabúvár?
M.R: Még a sorkatonaság előtt döntöttem el, hogy búvár leszek. Tulajdonképpen azért, mert azt mondták úgy könnyebb lesz átvészelni az egy évet. A Szentesi Honvéd Búvár Egyesületnél tanultam meg az alapokat, nemzetközi minősítést is szereztem, így könnyebben vettek fel a búváralakulatba. Nagyon megtetszett a dolog, fél év után jeleztem a feletteseimnek, hogy az egy év lejárta után is maradnék. Ez 1994-ben volt. Először továbbszolgáló katona lettem, majd szerződéses.
UEF: Mennyi katonabúvár van jelenleg a seregben, ha nem titok?
M.R: Jelenleg nagyjából 70 katonabúvár van a seregben és ebből hárman vagyunk UEF búvároktatók.
UEF: Ki jelentkezhet katonabúvárnak?
M.R: A jelentkezőknek először egy nagyon szigorú orvosi vizsgálaton kell átesniük. Már ez sem egyszerű, de akinek sikerül, annak kimondottan nehéz gyakorlatokat kell teljesítenie ahhoz, hogy valóban felvételt is nyerjen.
UEF: Mondanál rá példát?
M.R: Például, a búvárbázis medencéjében végrehajtott szabadtüdős feladat, ahol három hosszt kell úszni a 12 méteres medencében a víz alatt egy levegővel, vagyis 36 métert. Az első hossz végén egy kötelet kell megfogni, majd ezzel egy szűk „S” alakú csőben átúszni, ahol egy csomót kell hibátlanul megkötni egy 4 méter mélyen elhelyezett tárgyra. A feladat itt még nem ér véget, ezután még vissza kell úszni és befejezésül szabályosan a felszínre emelkedni. Ez természetesen csak az egyik feladat a sok közül.
UEF: Hogyan néz ki a búvárok kiképzése a seregben?
M.R: Az alapkiképzés általában négy hetet vesz igénybe. A tanfolyam első felében a városi uszodában valamint az ezred búvárbázisán történik a gyakorlati felkészítés, illetve az ezzel párhuzamos elméleti képzés. Először védett vízben majd a tanfolyam harmadik és negyedik hetében már nyílt vízen, tóban, illetve folyóvízben kell a begyakorolt feladatokat alkalmazni. A tanfolyam végén komplex vizsgát kell tenniük a jelentkezőknek. A sikeres vizsgázók a Magyar Honvédség búvárminősítését kapják kézhez, de felajánljuk a UEF nemzetközi minősítését is. Ebben az esetben természetesen külön képzést kapnak, és megismerkednek a UEF rendszer sajátosságaival.
UEF: Milyen feladatai adódnak egy katona búvárnak?
M.R: A merülési feladatok igen változatosak, vannak különféle víz alatti ipari búvár feladatok, amelyeket Kirby-Morgan félnehéz búvárfelszereléssel hajtunk végre. De van úgy, hogy nehéz tárgyakat kell emelőballonok segítségével a felszínre juttatni és a partra vontatni. A feladatok sokszínűsége miatt a katonabúvárok nem sokat pihenhetnek, hiszen folyamatosan képezniük kell magukat, ami követelmény a jövőbeni feladatok sikeres és pontos végrehajtásához.
UEF: Melyik a legemlékezetesebb búvár sztorid?
M.R: A legelső keresési feladatom, amikor egy 15 éves fiú holttestét kellett megtalálni. A munkánknak ez a része lelkileg igen megterhelő, de ha sikerül felszínre hozni az elhunytat az mégis megkönnyebbülés, hiszen a hozzátartozók így tisztességgel eltemethetik. Ugyancsak emlékezetes maradt az az eset is, amikor egyszer karácsony és szilveszter között egy elsüllyedt dunai hajón kutakodtunk, vajon van-e rajta robbanóanyag.
UEF: Civilben is merülsz és oktatsz?
M.R: Igen, természetesen civilben is búvár vagyok és oktatok is. Szűkebb családi körömben a fiamat eddig nem fogta meg a búvárkodás, bezzeg a lányom már öt éves korában búvárkodni tanította a pajtásait.
Egyébként nálunk a református iskolásoknak minden vasárnap imaházba kell menniük, ahol mindig más és más a téma. Ateista létemre itt szoktam búvárkodással kapcsolatos előadásokat tartani, ahol a gyerekeket játékos formában ismertetem meg nem csak a vizek lakóival, de a víz és a teremtés szimbolikáján keresztül a búvárkodással is, így terelve őket egy teljesen új terület, a víz alatti világ felfedezésének irányába. Örömmel tölt el, hogy "Robi búvár apu" előadásai annyira népszerűek, hogy általában teltházasak.
UEF: A közelmúltban állami kitüntetést kaptál, engedd meg, hogy gratuláljunk hozzá! De itt is rendhagyó volt a helyzet, ha jól tudom.
M.R: Valóban, az augusztus 20-i ünnepség alkalmával ért a megtiszteltetés, de az elismerést nem tudtam átvenni, mert éppen a Dunán teljesítettem szolgálatot, a tűzijáték előkészítésén dolgozók biztonságára ügyeltünk. Bár meglepődtem hogy kitüntetnek, igazán jólesett az elismerés.
UEF: Köszönjük a beszélgetést és további jó munkát! A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
