A UEF új Safety Diver specialitás kapcsán beszélgettünk Kerékgyártó Attila búvároktatóval, akitől azt is megtudtuk, hogy mit csinál egy hiperbár kamratechnikus.
UEF: Hol laksz és mivel foglalkozol még a búvárkodás mellett, Attila?
K.A.: Magyarszombatfán, egy őrségi faluban élek a családommal. A merülés a kenyéradó, fő foglalkozásom. Csak az én légzőkészülékem 14 tonna. Jó, bocs nem volt egy nagy poén, komolyra fordítva hiperbár kamratechnikusként dolgozom Lentiben.
UEF: Beszélnél erről kicsit bővebben? Mit csinál egy hiperbár kamratechnikus?
K.A.: Oké, először nézzük a megnevezéseket. A hivatalos tulajdonképpen hiperbár (emelt nyomású, túlnyomásos) oxigén kamra. Valószínűleg többen ismerik úgy mint keszonkamra, dekókamra. Ez az a szerkezet, melyben a dekompressziós beteg búvár gyógyulásra lel, ahol a dekompressziós betegség egyedüli oki terápiája zajlik. (Oki terápia az, amikor a betegség kiváltó okát szüntetjük meg, tehát nem tüneti kezelés csupán) Mindezt úgy, hogy a centrumba bekerülő búvárt hiperbár orvos vizsgálatát követően túlnyomásra visszük (ez jellemzően 18 méteres vízmélységnek megfelelő nyomást jelent a kezelés első szakaszában) majd ott 100 %-os tisztaságú oxigént lélegzik. Ez a nyomás és oxigénlégzés több oldalról „támadja” az inertgáz buborékot, látja el oxigénnel az amúgy ettől aktuálisan elzárt szöveteket, és a regenerációt is indukálja. A folyamat meglehetősen összetett, de a lényeg tulajdonképpen ez. Amúgy az ilyen centrumokban világszerte egyéb terápiát folytatnak elsősorban, mint például nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyuló sebek kezelése, stroke rehabilitáció, szén-monoxid mérgezés kezelése, post-COVID, long-COVID tünetek mérséklése, megszüntetése és így tovább.
A kezelések szakmai irányítója, vezetője természetesen a hiperbár szakorvos, a személyzet további tagjai még a szakasszisztens, aki a kamra túlnyomásos belterében kíséri, segíti a bent oxigént lélegzőket, gyógyulni vágyókat és a kamratechnikus, aki a kezelésekhez szükséges műszaki feltételeket megteremti. A kamra nyomásnöveléséhez szükséges középnyomású levegőellátásról gondoskodik, az oxigénellátást biztosítja, az egyéb műszaki paramétereknek megfelelteti a kamrát, beállítja az orvos által meghatározott kezelési görbét, majd természetesen elvégzi magát a kezelést, felügyeli a rendszer tökéletes működését, a szakmai protokollnak megfelelően. Felelősségteljes és érdekes munka és persze újra és újra megújuló örömöt ad, hogy része lehetek emberek gyógyulásának. Mindezt úgy, hogy a kezelésünkön nem szúrunk, nem vágunk meg senkit, semmilyen fájdalmat, még kellemetlenséget sem okozunk. Csak lélegezni kell a gyógyuláshoz. Ez azért elég klassz, nem?
 |
| Hiperbár kamra kívül és belül |
Annyit érdemes talán még elmondanom, hogy a személyzet minden tagja búvár végzettségű, ez alapfeltétel, hiszen „egy nyelvet” kell beszélnünk. A kamrában ülők utcai ruhában vannak, nem kell hozzá légzőkészülék, vizet nem látunk, csak annyit, amennyit megiszunk és így tovább. Viszont ugyanúgy süllyedünk, emelkedünk, merülünk, egyenlítjük a középfülünket, esetleges áramszünet esetén a kamra ablakain keresztül búvár kézjelekkel kommunikálunk.
UEF: Mi volt a legelső búvár élményed?
K.A.: Nem tudom. Az biztos, hogy amióta az eszemet tudom, nem tudok úgy elmenni víz mellett, hogy minimum bele ne nézzek. Az élővilág is nagyon vonz, de a titok is piszkálja a fantáziámat. Mi van odalent? Szóval a legelsőt nem tudom, de az elsők között lehetett a szőnyi Kis-Duna, egy holtág. A használt felszerelés egy fürdőgatya volt, én meg 10-12 éves. A látás nulla volt, tapogattam odalent. Izgalmas volt, felfedezőnek éreztem magam. Persze hülyeség volt ilyen körülmények között le-lemerülni, lehetett volna belőle baj. De nem lett, kaptam újabb és újabb lehetőségeket a sorstól, hogy benőjön a fejem lágya.
UEF: Hogyan lettél azután búvár?
K.A.: Légzőkészülékes búvár úgy lettem, hogy a metrón olvastam egy búváriskola ajánlatát. Addig csak szabadtüdőzgettem és anélkül, hogy utánamentem volna, úgy képzeltem, hogy a készülékkel merülők olyan zárt közösséget alkotnak, ahová tuti nem engem várnak. Ez a hirdetés tudtomra adta, hogy részben rosszul gondolom. Másnap bementem a boltba érdeklődni, a következő tanfolyamon pedig már ott ültem én is.
UEF: Te mit szeretsz a búvárkodásban?
K.A: Azt, hogy ott lehetek, ahol - szárazföldi élőlény lévén - tulajdonképpen nincs is keresnivalóm. Viszont a levitt légzőgáz időt ad, hogy a mi van odalent kérdésre legalább időnként részbeni válaszokat kapjak. Ha úgymond eseménytelen is egy merülés, mindig ott van az a várakozás, mint mondjuk a horgászatban. Oké, már egy órája nem mozdul az úszó, de ez bármelyik pillanatban változhat.
UEF: Melyik a kedvenc búvár specialitásod, vagy merülési formád?
K.A: Nincs ilyen. Tényleg. Ha lenne egy raklap pénzem és időm, akkor a kevertgázos merüléseket tanulnám nagyon szívesen. Nem vágyom extrém mélységekbe, de az nagyon vonz, hogy 70-80 méteren körülnézhessek. Ahol a mélység okán még nem sokan jártak előttem, nincs „lelakva” a merülőhely, még természetes fény is van. Az nagyon klassz lenne, de nem vagyok kicsit sem boldogtalan, hogy nekem ez nem adatott meg. Legalább van miről ábrándozni, nem?
UEF: Emlékezetes búvár sztorid?
K.A: Fúúú, az nagyon sok van. Mint mindenkinek. Hol ezért, hol azért. Nem rangsorolva, de egyet kivéve a csokorból: Egyiptomi hajós szafarin voltunk, és az egyik nap hajnalhasadáskor ereszkedtünk vízbe öten, vagy hatan, barátaimmal, kik mind gyakorlott búvárok. Igen, ereszkedtünk, mert nem akartuk nagy „A”-lépéssel felébreszteni a többieket. Elmerültünk, az aljzat lejtését követve haladtunk nagyon gyenge szembeáramlásban, majd amikor visszafordultunk, függőleges testhelyzetben „lógtunk” a vízben, és vitettük vissza magunkat. Annyira meditatív hangulatú, nyugodt merülés volt, hogy hirtelen nem is találok rá megfelelő hasonlatot. Olyan mértékben tökéletesen együtt állt minden tényező, ami ha nem is példátlan, de ritka. Ennek a merülésnek a tökéletes harmóniája megmaradt bennem.
UEF: Van kedvenc merülőhelyed, tereped?
K.A.: Nem tudok ilyet említeni. Melyik a szebb? A Hévízi-tó forrásbarlangja, vagy a dahabi Canyon? Egyik sem „veri” a másikat, csak máshogy szép, másképp fontos számomra. Nem „píszí” választ akarok adni, csak tényleg nincs kedvenc helyem, nincs egyértelmű rangsor. Ha nagyon megerőltetem magam, hogy mégis kiizzadjak némi konkrétumot, akkor azt mondanám, hogy jelentős méretű sziklaformációk, leszakadások, nagy falak, kanyonok, illetve hajóroncsok azért erősen meg tudják dobogtatni a szívemet.
UEF? Bakancslistás úticélod?
K.A.: Lehet az interjú terjedelme pár száz oldal? Akkor kezdhetjük a felsorolást, mert bárhová szívesen elmennék a finn fjordoktól a mexikói cenotékig, nem lenne elég az életem, hogy mindent végigmerüljek, amit szívesen megnéznék. Szponzorokat ezúton keresek, jut eszembe. De álljon azért itt is egy konkrétum, ha James Cameron újra leszállna a Challenger Deep mélységébe és hívna, nem mondanék nemet. Bár nyilván a tengeralattjárós merülés nem számít ide.
UEF: Hogyan jött a hivatásos karrier gondolata?
K.A.: Úgy, hogy a Szenteltvíz Búvárközpontban megkérdezték tőlem anno, hogy szeretném-e képezni magam, dolgoznék-e szívesen egy adriai búvárbázison. Ezen eltöprengtem, mérlegeltem előnyöket-hátrányokat, majd a kérdés elhangzását követő második másodpercben nyújtottam a kezem a megállapodás megpecsételéseként. Amit 20 év közös munka, máig tartó barátság követett.
UEF: Miért éppen a UEF-re esett a választásod?
K.A.: Már oktató voltam, amikor megalakult a UEF. Ott voltam az első oktatói tanfolyamán, mert tetszett az elképzelés, a szándékok. A későbbiekben sem kellett csalatkoznom benne, plusz jó érzés volt látnom a fejlődését. Majd szerepet is kaptam különböző feladatokban, egyes építőköveket részben én faraghattam meg, így még jobban sajátoménak érezhetem. Ami számomra óriási érték, az a megbízhatósága. A kezdetektől - lassan negyed évszázada - töretlenül fejlődik, úgy hogy semmit fel nem adott a kezdeti elvekből, a minőségből.
UEF: Mennyiben változtatta meg a búvárkodás az életedet?
K.A.: Egyértelműen alapjaiban. Az életem központi eleme lett, nem csak egy kedvtelési tevékenység, amit szabadidőmben végzek. Azért az nagyon szerencsés, ha az ember abból élhet, ami egyben szenvedélye is.
UEF: Búvároktatóként hogyan telnek a dolgos hétköznapjaid?
K.A.: Jelen időben nem oktatok. A kamratechnikus munka tölti ki napjaimat, aminek persze erős búvár vonatkozásai vannak, de azért persze nem a klasszikus búvároktató élet. Mostanában új tananyagok születésénél segédkezhetek, a legújabb
Safety Diver nemrég startolt el, jelenleg a mentőbúvár tankönyv kéziratának szerkesztésén dolgozó csapat része vagyok. Persze nem szeretnék csak „íróasztalbúvár” lenni, meglátjuk merre visz a sorsom.
UEF: Szerinted milyen az ideális búvároktató?
K.A.: Visszakérdezhetek? Van ilyen? Nem akarom megkerülni a kérdést, de biztosan hiányos lenne, ha megpróbálnánk néhány gondolatban összegezni az ismérveket. De azért kísérletezhetünk pár alapvonallal felskiccelni a profilt. Legyen lelkiismeretes. Ne gondolja magáról, hogy tévedhetetlen, hogy őt nem érheti meglepetés. Képes legyen felismerni és kimondani, ha már „meló” számára a búvároktatás, merülésvezetés. Akkor hagyja abba. Legyen felkészült, alapos, kedves, empatikus, nyugodt. Nagy ez a témakör és már csak sorolom a jelzőket. Ami kinyilatkoztatásszerű. Erről érdemes sokat beszélgetni. És ami a legfontosabb: a búvártanfolyamok hallgatóit bevonni. Hisz ők a leginkább hivatottak megítélni az oktató munkáját.
UEF: A családdal hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat?
K.A.: Csak időrendet szükséges egyeztetni. Mindhárman úgy vagyunk vele, hogy támogatjuk a másik kettőt abban, amit szeret, szeretne csinálni.
UEF: Oktatóként mire vagy a legbüszkébb?
K.A.: Nem akarok szavakon lovagolni, de a büszkeség kifejezést cserélném örömre, megtiszteltetésre. És természetesen az a leginkább megtisztelő, hogy számosan bizalmat adtak nekem, hogy taníthatom őket búvárkodni, ez a felelősség mellett örömöt adott, sokat. Jó az elmúlt szűk három évtizedre emlékeznem. Úgy volt jó, ahogy volt.
UEF: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
K.A.: Jelenleg semmi konkrét tervem nincs. Ha lesz valahol dolgom, akkor az úgyis megtalál. Addig meg intézem a ma feladatait.
 |
Csak a vízig jussak el valahogy, aztán találkozunk a jövő héten...
|
Fotók: Dezső Erika - Balance Medical Center
A cikk először a UEF blogon jelent meg, szerzője a UEF.
Ha tetszett az írás oszd meg az ismerőseiddel is. Köszönjük!
